Miért nem figyelünk a testünk jelzéseire, miért kell mindig az összeomlásig várni?

Amit magamon tapasztalok, az nagyjából jellemző azokra is, akiket ismerek. Nem merném azt állítani, hogy általános a jelenség, lehet, csak az én közegem veszi félvállról még mindig a jelzéseket, de tény, hogy az utolsó utáni pillanatban lépünk sokan. Amikor már baj van.

Ennek számtalan oka lehet, például az, hogy a szendvicsgenerációhoz tartozunk, és egyszerre kell helytállnunk a saját gyerekeink, sőt, unokáink felé, miközben a szüleink is ellátást, törődést igényelnek. Mindemellett aktívan dolgozunk, sokan több munkahelyen is egyszerre.

Így azt engedjük el a feladatok közül, amit senki nem kér számon rajtunk: a saját egészségünk megtartását.

Érezzük, hogy fáj itt is meg ott is, de rohanunk ide-oda, elfelejtjük a megbeszélt orvosi vizsgálat időpontját is, vagy ütközik az idősebb hozzátartozó időpontjával. Döntenünk kell: a miénk még ráér, mi még lábra tudunk állni, de szegény mama már járni se tud. Mi lesz, ha végleg ágyba kerül, na onnantól lesz csak nehéz az élet... Így tehát őt visszük, mi tovább toljuk a saját bajainkat, és lemondjuk az orvost.

Döntünk minden héten, és az, ami nekünk is fontos lenne, időben egyre hátrébb, egyre távolabb kerül. Mígnem egy összeomlás hozza közel az orvost: a szikét vagy azt, hogy teljes ágynyugalmat parancsol a doktor, holott néhány héttel azelőtt egy kis gyógyszerrel vagy kis pihenéssel megelőzhettük volna a teljes tétlenséget. A beavatkozást is sokszor. Mi pedig csak sopánkodunk, amikor így járunk, és sóhajtozunk, mert nehéz az élet.

És tényleg nehéz, veszettül nehéz, és sose lesz könnyebb. Az, amit régen magától megoldott a szervezet, ami regenerálódott szinte észrevétlen, most már nem marad csendben. Sőt, hangosan üzen. Fájdalmakkal, ízületi merevséggel, erős szívdobogással vagy heves szívritmus-változással kiabál ránk, hogy álljunk le.

Vagy azzal üzen, hogy magzatpózba kuporodva ébredünk, ha egyáltalán tudtunk kicsit aludni (rendszerint nem) és ökölbe szorul a kezünk reggelre. Bizony, néha így ébredünk, mert

már a munkával járó stresszt se tudja úgy kezelni a szervezet, az idegrendszer, mint régebben.

De nekünk a magzatpóz se üzen elég erősen. Kelünk, ahogy szoktunk, csak nehezebben megy a nyújtózás, és recseg-ropog a váz, de tornára, jógára, megállásra nincs idő. Vár a munka, meg a saját édesanyánk gyógyszerét is ki kell váltani. Hozzá kell beugrani ebédszünetben. Akkor is, ha aznap se eszünk meleget. Sőt, semmit. De nem is bánjuk, úgyis diétázni kellene, mert a kilók csak kúsznak, egye kúsznak felfelé. A fene se érti mitől, hiszen alig eszünk.

A vacsora után, az este befalt csokis kekszre nem is gondolunk, annyi édesség, annyi kis bűn bele kell, hogy férjen, hiszen egész nap rohanunk, lerohangáljuk azt is. Különben is. Annyi jár, a csokis kekszünket nem adjuk.

Pedig magasabb a cukrunk, mint tavaly, és a szomszéd néni is édelgett velünk a minap, hogy milyen szépen kikerekedtünk. Csettintget ránk, meg kacsingat, mint a csuda, és attól a frász tör ki bennünket, mert tudjuk, mi magunkra alig ügyelünk, de a szomszéd néni figyel és kajánkodik. Tényleg meghíztunk, meg tényleg fáj, és tényleg túl gyorsan dobog, az ujjaink meg merevek és néha szűkölünk a fájdalomtól meg a tehetetlenségtől, mert nem látunk kiutat.

Az élet nehéz. Az élet pörög, és minket is pörget magával, de ha nem állunk le időben, akkor nemcsak magunkat nem visszük el időben orvoshoz, de majd a szüleinket se. Sőt az unokát se kíséri majd senki, mert mi

kiégetjük magunkat úgy, hogy azt hisszük, ez a sorsunk.

Ez jutott nekünk, nem állhatunk le, kellünk a családnak, meg a pénz, és különben is, mi lesz, ha majd másokra szorulunk…..

Én most leálltam kicsit. Magamra is gondolok. Meg arra a jövőre, ahol egészségesen jelen vagyok azok mellett, akiket nagyon szeretek. Most pörögjön nélkülem ez a forgatag. Kiszálltam. Pedig nincs mire… de a csuda bánja, majd vigyáz rám az élet.