Lassan leereszkedő pusztító köd: mi a teendő, ha nem ismer meg a saját szülőnk?

Attól függően, hogy a demencia melyik agyi területet támadja, akár már nagyon hamar előfordulhat, hogy a betegnek nem jutnak eszébe fontos nevek vagy egy-egy ismerős arcot látva nem ugrik be, hogy ki az, akit néz. Ilyen gondok rendszeres visszatérése esetén célszerű azonnal orvoshoz fordulnunk, aki beutalhatja az illetőt a megfelelő demencia-vizsgálatokra. Ekkor, például az FNAME néven ismert vizsgálatból kiderülhet, hogy szubjektív kognitív problémáról, enyhe kognitív károsodásról (MCI) vagy demenciáról van-e szó. A demencia súlyosabb fázisaiban azonban ennél a tünetegyüttesnél már sokkal tragikusabb módon is jelentkezhet a probléma: megtörténhet az, hogy a beteg saját hozzátartozóját nem ismeri fel, vagy nem jut eszébe annak neve, esetleg összetéveszti valakivel.

Mit kell ilyenkor tennünk, nekünk, hozzátartozóknak?

Amikor szülőnknél, partnerünknél, esetleg időskorú gyermekünknél azonosították a demenciát, az első és talán legnehezebb feladatunk az, hogy nem szabad kétségbeesnünk. Rendkívül fontos, hogy érezze, mindenben mellette állunk, s minden igényét megpróbáljuk kielégíteni.

Nagyon fontos, hogy figyeljünk a gyógyszerezésre – az orvos által előírt, az agyat stimuláló anyagok használata kötelező, hiszen ezek is segíthetnek a leépülés lassításában. Ezzel együtt azonban ugyanilyen kardinális kikérni a szakemberek véleményét az ún. nem farmakológiai, kognitív terápiákról, amelyek gyakorlatilag memória- és gondolkodástréningek, és egyénileg vagy csoportosan segítik a fáradó, tönkremenő agyi területek stimulálását.

Körül kell néznünk, hol van a közelben olyan csoport, amelyben Kognitív Stimulációs Terápiát (CST), vagy Valóságorientációs Terápiát (ROT), esetleg Visszaemlékezés Terápiát (RT) végeznek, de hasznos lehet a művészetterápia számos formája is. A cél az, hogy a problémára és a problémával élő személyre pontosan szabható terápiát válasszunk, hiszen akinél az arcfelismerés vagy a névmemória a probléma, nem sokat tud fejlődni egy olyan terápia hatására, amelyen a zene által kiváltott érzéseket beszélik meg. (Ellenben ha a demencia az amygdalát érinti, ott a művészetterápiáknak rendkívüli haszna lehet.)

Az arc- és névfelismerési problémáknál kifejezetten azt az agyi területet (leginkább a halántéklebenyt, azon belül is az úgynevezett FFA-t (fusiform arcterület és a hippocampust) kell terápiával stimulálni, amely ezért a tevékenységért felelős. Ennek rengeteg formája lehet, de nagyon fontos, hogy a megfelelő változatot ne mi, hanem a szakemberek válasszák ki! Mi abban segítsük a beteget, hogy elvisszük őt a csoportos vagy egyéni terápiára, és fegyelmezetten gyakorolunk vele otthon, ha a terapeuta ezt megköveteli.

Milyen egy arc- és névtréning?

Az arc- és névtréningek rendkívül sokfélék és komplexek, de több olyan részből állnak, amelyek szinte mindegyik változatban benne vannak. Ilyen a híresség arc-név terápia, amelynek során a nagyon ismert emberek arcát és nevét kapcsoljuk össze, akár egy otthon is letölthető internetes program révén, de hasznos megoldás lehet a valódi kép és egy névkártya összekapcsolása is.

Szintén segíthet egy olyan terápia, amelynek során a már nem élő és élő hozzátartozóik képeit kapcsoltatjuk össze a pácienssel a külön papírszeleteken szereplő nevekkel – itt azonban nagyon kell ügyelnünk arra, hogy ne szakítsunk fel érzelmi sebeket!

Az újabb terápiákban gyakran szerepel a közösségi média is, hiszen az 50 év feletti korosztály egyre nagyobb számban van fenn ezeken az oldalakon, ami ezáltal nagyon jó terep arra, hogy az ismerőseik profiljaival gyakoroljanak. 

Ezeknek a terápiáknak minden esetben fontos része a „jegytanulás”: a páciensnek újra kell tanulnia azt, hogy a képeken melyek azok a jellemző jegyek, amelyek közelebb visznek a felismeréshez. Szintén általános jellemző, hogy a tanultak minden alkalommal hozzáadódnak az eddigiekhez, tehát a korábbi ismeretek is felidéződnek a tréning során, így

az illető arc- és képfelismerő képessége javulni tud, vagy legalábbis ugyanolyan szinten marad.

Megpróbálhatjuk a memóriát pluszban irányítani azzal, hogy a lakásba képeket helyezünk, amelyekre ráírjuk a hozzátartozók nevét, vagy rendszeresen lejátsszuk a családról szóló videófelvételeket szerettünknek, ha amúgy is szeret videókat nézni. Az sem baj, ha néha együtt lapozgatjuk a családi albumokat. Van olyan ember is, aki ún. memóriapárnákat varr demens szeretteinek, amelyekre ráragasztja és ráhímezi a házat és környékét, és a legfontosabb hozzátartozók képét. Ezen megoldások sikeressége azonban nagyon esetleges, ahogyan a fent leírt szakszerű terápiákról is tudjuk: a demencia utolsó fázisaiban már nagyon kevéssé tudnak hatékonyak lenni.

Sajnos el kell fogadnunk azt, hogy az önállóság elvesztésével párhuzamosan egyre extrémebb helyzetek következhetnek. Nem szabad csodálkoznunk vagy felháborodnunk azon, ha édesanyánk vagy édesapánk egy-egy látogatáskor már nem ismer fel minket, vagy valamelyik gyermekünkkel vagy esetleg a saját szüleivel azonosít minket. És ennek terhét, bármily nehéz is – mert tudjuk: pokolian nehéz – el kell tudnunk cipelni. Nagyon kell örülnünk a tiszta pillanatoknak, ezekből erőt meríteni, míg lehet.

Mert végső soron el kell fogadnunk azt, ami az emberiség történetében általános igazság volt mindig is: ami születik, fejlődik, növekszik, eléri a csúcspontot, majd elhal. Abban tudunk segíteni, hogy ez az elhalás minél lassabban és minél emberibben történjen meg. És ez is nagy dolog.             

Amennyiben bármilyen szempontból érintett vagy a témában, vagy csak szívesen olvasnál még róla, érdemes lehet megismerkedned a demencia ritkán felismert első tüneteiről szóló írásunkkal, vagy azzal a cikkel, amiben a demencia különböző típusairól szóltunk.

A nyitókép illusztráció
Forrása: Kindel Media / Pexels