Érdekes és ironikus, hogy csak most, egy tomboló világjárvány kellős közepén van kedvem, erőm és elszántságom írni arról, ami az elmúlt években történt velem. Talán azért, mert idő kellett ahhoz, hogy leülepedjen bennem mindaz, amit átéltem.
Az endometriózisban az a legfurcsább, hogy későn vesszük észre. Egy kicsit megváltozik az életünk, de éppen csak annyira, hogy még elnavigáljuk valahogy lelkünk Csernobiljában, ahol minden sugárzik és minden tönkremegy, amihez csak hozzáérünk. Egy ideig foltozgathatjuk a napjainkat, mint egy régi játékmackót, de eljön a pont, amikor már nincs mit összevarrni. Hasonlíthatnám Hirosimához vagy Nagaszakihoz is, képzeletben járhatnék Pompeii falai közt, de mivel a csernobili katasztrófa évében láttam meg a napvilágot, nevezzük hát így az elmúlt öt évem fejezeteit.
A testi Csernobil
2015-öt írunk. Munkát váltottam. Sohasem voltam egy nyugodt típus, a stresszhelyzetek megoldása nem az erősségem, de mindig sikerült egy nagy levegővétellel és józan ésszel lecsillapítanom magam. Most valahogy semmi se az igazi. Egyáltalán nem tudom kezelni a konfliktusokat, kifordulok magamból… Fáj. Most már leginkább mindig. Ciklus környékén rosszabb. Nem tudom mire vélni ezt az egészet. Fertőzésre gyanakszom. Felkeresem a nőgyógyászt, mint korábban már oly sokszor. Negatív az eredményem az összes kórokozóra… megint. Úgy érzem, hipochondernek néz. Hogy őszinte legyek, megszoktam már. Nem tudok aludni. Úrrá lesz rajtam a pánik.
A lelki Csernobil
2016 nyara. Teljesítenem kell a munkában, és egyben kell tartanom magam. Szétesem. Már nem vagyok az a jókedvű, vicces lány, aki voltam. Mások is látják rajtam, hogy valami nincs rendben. Nyomom ezerrel, erőmön felül, bennem van még a régi kód: nekünk, nőknek el kell viselnünk a fájdalmat. A testit és a lelkit egyaránt. Anyáink és nagyanyáink is csendben tűrtek. Végül olyasvalakitől kapom meg, hogy „pszichésen és szakmailag alkalmatlan vagyok” a munkámra, akitől nem vártam, és aki hivatásából adódóan óriási hibát követett el: egy pszichológustól. Itt elpattan minden. Mégsem vagyok olyan jó a gondjaim elkendőzésében. Képtelen vagyok lerázni magamról a megjegyzéseit. Zokogok a Margit-sziget közepén. Hazamegyek. Naná, hogy lefolyt a sminkem. Csak az a gond, hogy belül is…
A meddőség
2016 szeptember. Férjhez mentem. A mézeshetek idejére kihasítok egy boldogság-szeletet a tortából. Semmi más nem számít. Gyereket szeretnénk. Hónapról hónapra figyelem magam, és hónapról hónapra csalódom. Nem tudok teherbe esni. Ismét nőgyógyászhoz megyek, egyikhez a másik után.
Telnek az évek és ki kell, hogy mondjuk: meddő pár vagyunk.
Közben folyamatosak a kérdések arról, miért nincs még gyerekünk. Ezt követik a „ne stresszelj annyit” és az „engedd el és megkapod, amire vágysz” típusú, instant hűtőmágnes-bölcsességek az önjelölt Coelhok szájából. Ez az utolsó, amire szükségem van. Persze csak jót akarnak. Rájuk hagyom és mosolygok, mást úgysem tehetek.
2018 nyara. Állást kaptam az egyik minisztériumban. Végre megérkezhetnék szakmailag, de ez nem jött jókor. Büszke vagyok magamra, mert én kellek nekik. De én most csak félig vagyok benne a képletben. 50%-on vegetálok. Érzem, hogy mennem kell, nem maradhatok. Azt hiszem, elértem a mélypontot.
2018 december. Ismét egy nőgyógyász székében. „Doktor úr, az normális, hogy nekem egy egyszerű vizsgálat is pokolian fáj?” – tör fel belőlem a kérdésnek álcázott kétségbeesés. „Nem.” – érkezik a tömör, magától értetődő válasz. Ezt néhány célirányos kérdés követi. Végül a diagnózis, foghegyről: „Úgy gondolom, önnek endometriózisa van.” Lefagyok, hebegek, habogok. Én, mint szakavatott internet-diagnoszta és címzetes, habilitált kanapé-nőgyógyász ezt már milliószor kizártam. Ahogy az a négy szakember is, akiknél az elmúlt években megfordultam. Valóban ennyire egyszerű a megoldás? Valóban mindvégig ott volt az orrom előtt?
Persze tudtam, hogy mi az endometriózis, hallottam róla, de nem voltak mélyebb ismereteim. A méhnyálkahártya rendellenes helyeken jelenik meg a szervezetben, folyamatos, steril gyulladást okozva – ez volt minden tudományom a témáról akkor. Mégis:
a tünetek kezdete óta először lett társam a remény ott, a rideg, fehér rendelő kényelmetlen vizsgálójában.
2019 január. A műtét után ébredezem. Még kába vagyok, de hallom az orvos szavait. Elzáródott petevezeték. Csokoládéciszta, hasűri folyadék, sejtcsomók a húgyhólyag felületén. A műtét sikerült. Megköszönöm. Megnyugszom. Behunyom a szemem. Furcsa mód elönt az elégedettség. Megérkeztem valahová.
A biztos tudáshoz, hogy nem vagyok egyedül. Az elszántsághoz, hogy ez nem határozhat meg engem. A nyugalomhoz, hogy van kiút. A visszaigazoláshoz, hogy ez a betegség bizony másokat is szétzilál, nem csak engem. A hithez önmagamban, és abban, hogy ha kell, a hajamnál fogva, de elhagyom ezt a futóhomokos talajt, mert fáradt vagyok már a tetején táncolni.
De végre megérkeztem valahová: egy vélhetőleg rögös és hosszú út elejére, készen az indulásra.
4 pihentető csodaszer – A legjobb gyógynövényteák álmatlanság ellen
Miért, és főleg hogyan készítsünk házi fürdősót?
