Ültem egy asztalnál, és azt éreztem, hogy fura fogni a kávéscsészét. Épp vendégségben voltam, hosszú útról hazafelé tartva Budapestre, másnap több fixált megbeszéléssel a naptáramban. Felálltam, hogy kimenjek a mosdóba – ami sikerült is –, de a jobb lábam mintha más táncot járt volna. Vendéglátóim vízszintbe fektettek, hátha a vérnyomásom vagy a cukrom ingadozik. De én tudtam, hogy ezekkel soha nem volt problémám, és ha ilyen gond lenne, miért csak az egyik oldalon jelentkezik? Eddig jutottam el gondolatban.
Féloldali végtagbénulás, hirtelen beszédzavar, lefelé görbülő száj, esetleg pillanatnyi eszméletvesztés – néhány az agyi érkatasztrófát jelző tünetek közül. Számos helyen láttam ezeket korábban plakátokon, beszéltek róla orvosok a televízióban és a rádióban, mert a jelek gyors felismerése életet menthet. Mégis, mikor nálam jelentkeztek, „nem kapcsoltam”. Végül egy barátom – akit közben felhívtam –, rivallt rám a telefonban.
- Csak az egyik oldalon érzed a zsibbadást?
- Igen. De tudom mozgatni. Menni is tudok. Nem tudom, mi lehet ez.
- Ne hülyéskedj, azonnal hívjál mentőt!
- Jó.
Hívtam.
Az illetékes kórház minden kocsija épp „kint volt”, így türelemre intett a 112-es szám mögött ülő hölgy. Mivel én még mindig „nem kapcsoltam”, elfogadhatónak tűnt az a fél óra, amit várakozásképp kért tőlem. Meg hát ugye másnak is biztos szüksége van segítségre. De a mentősök felrúgták a megállapodásunkat: öt percen belül kint volt értem a szirénázó mentőautó. Gondolom, az ügyéntéző átadhatta az infókat a tüneteimről.
„Megvan a CT”, „Most beadjuk a vérrögoldó infúziót”, „Bele kell egyeznie. Tud aláírni?”, „Felvisszük az intenzívre”...ilyen és ehhez hasonló mondatok hangoztak el sorjában egymás után. Emlékszem egy orvosra még a kórház bejáratánál, aki rám nézett, és döbbenten kérdezte: „Ő a sztrókos?” Mindig is magas, vékony és sportos voltam. Nem éppen „sztrókos” alkat. Mikor lefolyt az infúzió, és újra tudtam már valamennyire normálisan mozgatni a kezemet és a lábamat, akkor odajött hozzám az ügyeletes főorvos beszélgetni. Éreztem, hogy most kérdezhetek. Ránéztem, és annyi jött ki belőlem:
„Doktornő, akkor nekem most sztrókom van?”. Akkor esett le minden.
Az egész délután és az este, a zsibbadás, a mentők, a hozzám intézett kérdések súlya, minden... Hogy én nem megyek innen sehová holnap, mert kaptam egy sztrókot!
Nem tudtam a gondolattal mit kezdeni. Újra és újra figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ez megtörtént, tényleg itt fekszem egy kórházban, és a következő 24 órában fel sem kelhetek; az egyéb lehetséges következményekről nem is beszélve. Mondanom se kell, hogy a sztrókosztály átmeneti lakói nem épp ugyanazokon a meséken nőttek fel, mint én, így nemhogy a saját életembe nem tudtam beilleszteni a velem történteket, de még „kór-társaim” körében is űrlénynek éreztem magamat.
És akkor a diagnózis három hónappal későbbről: lyuk van a szívemen, és ez a lyuk volt a – valószínűleg a hosszú út okozta – vérrög útja az agyam felé. Mint megtudtam, egyébként mindenki lyukas szívvel születik, de normális esetben megszületés után a jobb és a bal pitvar közti rés – amire az anyaméhben még nem működő tüdő bizonyos funkcióinak helyettesítésére van szükség – összezáródik. Én csecsemő korom óta így élek, és visszagondolva a múltamra (versenysport, edzőtáborok, naphosszat tartó buszos utak) bármikor okozhatott volna problémát. Épp ebből kiindulva kezdtem el azon gondolkodni, hogy miért most?
Mikor a szüleim odaértek hozzám a kórházba, meglepő módon édesapám szájából hangoztak el a következő szavak (akik ismerik, tudják, miért meglepő egy ilyen fokú érzelmi kifakadás az ő archetípusából): „Kislányom, jól gondold át, mi az az életedben, amit nagyon utálsz, és azonnal változtass rajta!”. Tudta, miről beszél, mert ő 33 évesen kapott szívrohamot. Én egy évet rávertem, na de akkor is. Ő is kapott olyan magyarázatokat, hogy magas volt a koleszterinszintje, meg hogy keveset ivott aznap (és nem akarom ezek szerepét kisebbíteni!), mégis, mióta változtatott az életén, kutya baja nincsen.
A „Miért most?-ra” én is szinte rögtön tudtam a választ: tele volt kompromisszummal az életem. Nem kívánom senkinek, hogy csak emiatt történjen vele valami baj, de egy kórházi ágy nagyon jó alkalmat tud biztosítani arra, hogy átgondoljunk ezt-azt az életünkben. Én például rájöttem, hogy néhány embert bőven elég távolabbról is szeretnem és
nem muszáj, hogy mindenkinek beleszólást engedjek a döntéseimbe.
Az sem kötelező, hogy azt hazudjam magamnak, kiteljesít a karrier, mert nem így van (azóta ezen is változtattam).
Persze az is lehet, hogy belemagyarázás az egész, és egyáltalán nem ezek miatt történt, ami történt. De hogy azóta jobb lett az életem, az biztos. És az is tény, hogy még a nyugati orvoslásban szocializálódott orvosom is legalább egy hónapos pihenőt javasolt: receptre írta fel a munkakerülést. Ez is azt jelzi, hogy mégsem csak egy ott maradt lyuk volt a probléma... Két év telt el azóta és teljesen felépültem – a szívműtéten is túl vagyok –, de nem mindenki ilyen szerencsés. Ezért nagyon figyeljetek magatokra!
Ajánljuk még:
