Az első alkalom – nem mindegy, milyen körülmények között zajlik le az első nőgyógyászati vizsgálat

Az én első találkozásom egy nőgyógyásszal 15 éves koromban történt. Nekem, ahogy abban az intézetben az összes, 14-18 év közötti „intézetis” lánynak, kötelező volt részt vennem azon a vizsgálaton. Érezhettem volna megalázónak is a helyzetet, gondolhattam volna azt is, nem oké, hogy mások rendelkezni akarnak a testem felett. Nem oké, hogy nem az én döntésem, mikor, milyen körülmények között érhet intim testrészemhez egy idegen ember, de 15 évesen voltam annyira érett, hogy lehetőségként és nem rossz szándékként értékeltem a nőgyógyász érkezését.

Nyilván lehetett volna tapintatosabb az egész helyzet felvezetése, lehetett volna sokat beszélni arról, hogy ez a mi egészségünk megőrzését szolgálja. Fel lehetett volna kínálni azt is, hogy ha nem érezzük adott napon elég bátornak magunkat a vizsgálathoz, akkor lesz más alkalom. De gondolom, több szervezést, logisztikát igényelt volna mindez, így egy kurta utasítás nyomán szép sorban mindenki megjelent a vizsgálaton. Én is.

Egyébként nem volt kellemetlen a vizsgálat, egy középkorú férfi volt a nőgyógyász, aki végtelen türelemmel és kedvességgel végezte a munkáját. Válaszolt a kérdéseimre is. Hivatástudattal és gyengédséggel foglalkozott velem. Egyáltalán nem éreztem kínosan magam, és ahogy emlékszem, mások se számoltak be negatív tapasztalatról.

Ez, egy olyan gyereklány számára, akinek a teste meglehet, más helyzetben ezredannyi tiszteletet se kapott soha, sőt esetleg rendszeresen kihasználták és bántalmazták egy nagyon is jelentős, pozitív tapasztalat volt.

Bizalmat ébresztett bennem a nőgyógyászati vizsgálatok irányába,

később se esett soha nehezemre, ha aktuálisan mennem kellett, és a szűrések miatt se kellett nógatni magam.

Később, már felnőtt nőként ráláttam a felettem levő generációk nőgyógyászati vizsgálattal kapcsolatos attitűdjére. A kínos szemérmességre és a vonakodásra is, ahogy halogatták vagy elbliccelték a vizsgálatokat, és tényleg csak akkor mentek nőgyógyászhoz, ha nagyon nagy volt a baj, és megkerülhetetlenné vált a megjelenés a rendelőben.

Néha kaptam megjegyzést is, hogy én minek megyek annyiszor, pedig tudták: négy év alatt háromszor szültem, és bőven volt a megjelenésre indok. De azért furcsállták kicsit, hiszen nekik minden vizsgálat maga volt a kín. Levetkőzni, felfeküdni, kitárulkozni, kérdésekre válaszolni. Amikor rákérdeztem olykor a nőgyógyász kerülésének okára, többször kaptam kitérő választ, de aztán sokszor kibújt a szög a zsákból, hogy a legtöbben akkor találkoztak először nőgyógyásszal, amikor az első gyereket várták, és a legtöbbször kellemetlen volt az első vizsgálat. Akkor is annak érezték, ha az orvos egyébként semlegesnek bizonyult – nem volt se tapintatlan, se durva. Mégis

úgy élték meg, hogy a nőgyógyászati vizsgálat egy határsértés.

Az én családomban meg baráti körömben a nálam fiatalabbak maguktól jelennek meg a nőgyógyásznál, és a bátrabbak elkísérik a nem annyira bátrakat. Sokkal nyitottabban, lazábban kezelik ezt a területet. Magabiztosabbak is, jobban ismerik a saját testüket, annak működését. A rákszűréses vizsgálatok fontosságára is jobban fókuszálnak, mint az én korosztályom általam ismert tagjai vagy a még idősebbek, akiket tényleg csak a kényszer fektet fel olykor a vizsgálóasztalra.

Ez számomra örömteli, pozitív változás, és szívből remélem, hogy minden lány, minden fiatal nő számára az első (és az összes többi azután következő) vizsgálat olyan módon és körülmények között zajlik, ami nem riasztja el őket a rendszeres szűrésektől.