Túlhajszolt gyerekek, rebbenő idegrendszerrel – biztos kell még egy különóra?

Értem, ha valaki most teljesen mást gondol, és éppen a gyerekért indul a város másik felére. Mert mondjuk angolra jár a gyerek, vagy matekozik, esetleg korrepetálni kell valamiből, mert különben lemarad, nem halad úgy a tananyaggal. Nem érti úgy azt, amit kell, mint a többiek. Ciki. Rosszul érzi magát, mert mindenki más, vagy a „java” tudja, ő meg nem a javához tartozik, nem elit semmiben, nem kiemelkedő. Hát menjen korrepre, különórára, vagy valamire. Legyen valamiben jó vagy jobb, mint mások.

Egy óvónő ismerősömmel beszélgettem néhány napja, ő osztotta meg tapasztalatát, miszerint a gyerekek nem tudnak beszélni: nem tudnak egymásra figyelni, legalábbis egészen biztos nem úgy, mint régen. Riadt kismadár az idegrendszerük, folyton rebben. Idekapnak-odakapnak, nem figyelnek igazán semmire. Nehezen mélyülnek el. Általánosságban beszélt persze, én is így adom át ezt, de tudjuk, hogy nem minden gyerek működik így ma sem.

Az óvónő szerint nem ritka, hogy a játék heves, gyors, kapkodó, és alig van kicsi, aki szerepjátékot játszana. Sokan nem használják a fantáziájukat és nincsenek szavaik a világra. Ha az udvarra mennek, akkor esetleg futkosnak (és ez már jó), de a játékkezdeményezésekbe nem akarnak bekapcsolódni, kibújnak alóla, vagy hamar kifordulnak a közös játékból.

Viszont a gyerekek jelentős része jár valahova. A szülők viszik a gyerekeket extra foglalkozásra. Elfogadom ezt, mi mást is tehetnék, de én nem így csináltam, és ma sem így csinálnám. Szerintem nem kell a gyerekeket extra foglalkozásokra vinni óvodáskorban, sőt kisiskolás korban sem. Elég lenne, ha a szülő sétálna vele, mellé kuporodna, és együtt figyelnék meg a természetet. Ha megszámolnák egy katicabogár pettyeit. Ha néznék, hogy araszol egy hernyó. Egyik fűszálról hogy rebben a másikra egy kisbogár. Ha együtt figyelnék meg, hogy repül a pillangó, ha lesnék, ahogy egy hangya hazacipeli a morzsát.

És ha mindezek mellett beszélgetnének a gyerekkel. Válaszolnának a gyerekek kérdéseire, mert ha együtt vannak és alaposan, hosszú ideig figyelnek meg közösen valamit, akkor a gyerekeknek lesznek kérdéseik: Mi ez? Mit csinál? Hogy születik? Miért ilyen a színe? Mikor nő meg? Mindig ekkora marad? Mit eszik? Mit iszik? Veszélyes? Megfoghatom? Csíp? Hol lakik? Hol van az anyukája? Miért él a föld alatt? Hogy repül? Miért csillog? Mi az a csáp? Megfullad, ha pocsolyába esik? Miért a falevelet eszi? Miért araszol? Mi az az arasz?

Miért nincs szeme? Miért nem látom a szemét? Miért szőrös?  Mi az, hogy bogár?

Persze tengernyi türelem kell a kérdések megválaszolásához. Akár utána is kell nézni, közösen lapozni könyveket vagy rákeresni a neten (és akkor nem baj, hogy okos a telefon, mert a hasznos információ szerzése pontosan az a cél, amiért ezek az eszközök születtek).

Nem kell minden gyereknek, és nem kell óvodáskorban felesleges, fárasztó, extra foglalkozásokra, ovisprogramokra járni. Forgalomban araszolni vagy egyik busztól a másikig ráncigálni. Aztán kapkodni, idegeskedni, hogy megint későn ért haza a család, nincs idő semmire, nincs idő együtt lenni, minőségi időt tölteni.

Minőségi idő….

miért hisszük azt, hogy a minőségi idő az valami nagyon tudatos program, amire készülni kell, amit meg kell szervezni?

És az újabb feladat. Inkább menjen ovis sakkra, ovis matekra, ovis balettra.

A gyerek spontán fejlődik az óvodától hazafelé vezető úton és időben, ha a szülő fogja a gyerek kezét, ha meg-megáll vele, ha mellé kuporodik. Ha időt ad neki, ha vele együtt fedezi fel újra a világot, vagy megmutatja azt a világot, ami azt a gyereket, a szülőt, az egész családot körbeveszi.

A gyerek spontán fejlődik, ha a szülő szalad vele egy kört, fogócskáznak, ha kirándulnak, ha birkóznak a nagy szőnyegen, ha együtt pucolnak krumplit a vacsorához, ha együtt teregetnek. Ha együtt vannak délután és este, és csak úgy összebújnak és együtt szuszognak a kanapén, mint két medve. Egy öreg meg egy fiatal. Minden érik, minden fejlődik, a test, a lélek, a szellem, az érzelem... minden terület megkapja azt, ami abban az életkorban jár neki. Csak legyünk velük teljesen.