Van egy gyermekkori emlékem arról, ahogy nagymamám házának ereszéről csöpög az esővíz a földre és hosszasan nézem a cseppeket. Sorban, apró gödröcskéket vájtak a talajba, ahogyan a cserép hullámainak árkai rendezték őket. Emlékszem a friss, tavaszi eső illatára, látom magam előtt a talajból kimosott apró kövecskéket, ahogyan a kis gödrök aljában maradtak, a fűszálak között botladozó hangyát, a felszínre igyekvő gilisztát. Eltelt harminc év, és emlékeimben előttem van egy világ, amit évtizedek óta nem láttam, pedig végig a szemem előtt volt.
Felnőttként sokszor csak nézünk, de nem látunk. Már nem vagyunk kíváncsiak a jelenre, hiszen ismerjük. Az ingerek legtöbbje csak addig érdekel, amíg rá nem ismerünk, be nem azonosítjuk. Ha egy kő gurul elénk, már nem teszünk fel kérdéseket (milyen, honnan, miért, mitől olyan), csak nyugtázzuk, hogy kő. Elkopott kíváncsiságunk, és ösztönszerűen lövöldözzük a „tudásunkat” a minket körülvevő világra: kő, fa, kutya, gyerek. Sőt, előfordul, hogy rosszabb a helyzet, mert szituációhoz mérten ezekhez a címkékhez sokszor még indulatos jelzőket is csatolunk: rohadt kő, átkozott fa, bolond kutya… nem folytatom. Annyira el vagyunk foglalva a belső világunkkal, hogy a valóságból szinte semmit sem látunk, belső kuszaságunkat tapasztaljuk „odakint” is. Van, hogy az ember nem látja a fától az erdőt.
A gyerekek még mások, legalábbis másként indulnak. Őket érdekli a világ és élvezik azt, ami van. Ők is rohannak, de nem az időhiány hajtja őket, hanem a rohanás öröme, a célba érkezés mámora. Kérdeznek, kutatnak, felfedeznek, és ezek az élmények és a hozzájuk kötött boldogságérzet mélyen beléjük ég. Így volt ez velünk is.
Vissza lehet-e belőle csempészni valamit? Már hogyne lehetne, sőt kell is, ha egészséges és boldog életre vágyunk! Hiszen nem nagy dolgokról van szó, éppen ellenkezőleg, az egészen apró dolgokról: hangokról, illatokról, színekről, formákról, amelyet megannyi módon érzékelhetünk. Tapintásról, érintésről ölelésről. De ehhez fel kell adnunk kicsit felnőtt énünket és vállalni kell az esetleges kudarcot is, hiszen a felfedezésnek a lényege éppen ez, a váratlan tapasztalás. Talán koszosak leszünk, vagy megütjük magunkat, sőt olyan helyzetbe kerülhetünk, ami nem „méltó” egy normális felnőtthöz. Legalábbis lehet, hogy ez a gondolat tart féken bennünket, nem akarunk kilógni a sorból. Pedig az élethez kell némi játékosság, amire ha rátalálunk, megdöbbentő felfedezést tehetünk: sokkal kevesebb megvető pillantással fogunk találkozni, mint amennyi mosolygó és elismerő tekintettel.
Csak elkezdeni szokatlan, de miért furcsa az, ha egy felnőtt hason fekszik a fűben, és úgy olvas vagy rajzolgat? Jó, mondjuk most februárban tényleg meglepő lenne, de inkább a felfedezés és a rácsodálkozás, ami itt hangsúlyos. Azok az apró örömek, amit egy kibújó hóvirág szépsége okoz, vagy a kismadarak éneke. Érdemes a mindent tudó felnőttből néha mindenre kíváncsi gyermekké válni. Ha megtanulunk újra kérdezni, rájövünk persze arra is, hogy alig tudunk valamit azokról a dolgokról, amelyeket korábban észre sem vettünk. Hiszen kötve hiszem, hogy minden énekesmadarat ismernénk, tudjuk, hogy melyikük a hím és melyik a tojó, hol fészkel és mikor költ, milyen a hangja és milyen a röpte, és hosszan sorolhatnám. De a felnőttek nagy része épp ilyen keveset tud a fákról, bokrokról, virágokról, kövekről is, vagyis mindarról, ami körülvesz bennünket. Hogy miért éri meg foglalkozni ezekkel? A választ bármelyik óvoda udvarán meg lehet találni még egy esős, szeles, februári napon is, fülig érő mosolyok és csillogó tekintetek mögé rejtve.
Nyitókép: Nathan Dumlao/Unsplash
Ajánljuk még:
PRO ÉS KONTRA – A KORONAVÍRUS A BOLYGÓ MEGMENTŐJE?
BIZONYÍTOTT TÉNY, HOGY A CSOKI SEGÍTHET GONDOLKODNI – MÉGSEM ÉRDEMES KICSERÉLNI RÁ A
MENNYIRE ÉS MIÉRT KELL KITENNI, AVAGY HOL A HATÁR DEKOLTÁZS FRONTON?
