Család

Tényleg rossz ez a gyerek? Vagy csak én értem félre?

Egy kisgyerek néha eltör és tönkretesz dolgokat, rosszat csinál, millió bosszúságot okozva ezzel. Rajtunk múlik, higgadtan vagy mérgesen kezeljük-e ezeket a helyzeteket. Én tartottam egy kis önvizsgálatot és elemeztem a saját gyermekeim rosszalkodásait. Egy felettébb érdekes dologra lettem figyelmes. 

Az én csemetéim sem kímélik a háztartásunkban található tárgyakat és bútorokat, emiatt elég sokszor ismétlem önmagam: „Mit csináltál? Ezt nem hiszem el! Azonnal gyere ide...” Néha azon kapom magam, hogy szó szerint egész nap, reggeltől késő estig ezekhez hasonló mondatokat kiabálok. Az apróságaim pedig néznek rám hatalmas szemekkel: „Ajaj, anya mérges. Már megint valami rosszat csináltam”.

Észrevettem, hogy mennyire elfáradok a lépten-nyomon számonkéréstől, arról nem is beszélve, őket mennyire megterhelheti ez. Feltettem hát magamnak a kérdést: Vajon tényleg rossz ez a gyerek? Vagy csak tele van energiával és túl kíváncsi? Ezt szem előtt tartva elkezdtem megvizsgálni egyes helyzeteket, mielőtt újabb korholásba kezdtem volna megemelt hangon.

Azt tapasztaltam, hogy az esetek túlnyomó többségében nem is az ő hibájuk, ami történt.

Az, ha a kisfiam eltöri a kedvenc bögrémet, amiből már évek óta iszom a reggeli kávémat, vagy a kislányom sárral lecsapja a szép, púder rózsaszín nyári ruhámat, teljesen akaratuk ellenére, önhibájukon kívül esik meg. Nem akartak rosszat csinálni, nem akarták tönkretenni a számomra kedves dolgokat. Egyszerűen megesett, hiszen csak gyerekek, és nem „rossz” gyerekek.

Mióta elgondolkodtam ezen a jelenségen, és levontam rengeteg érdekes következtetést, sokkal könnyebb az életünk, jobb otthon a hangulat. Hiába értelmes felnőtt ember vagyok, mégis meggyanúsítottam szegény kisgyerekeimet már számtalanszor azzal, hogy rosszak. Pedig ezzel vigyázni kell! Lelkileg kifejezetten negatív hatással lehet rájuk, és ki tudja, hogy marad meg az emlékezetükben, ha a szülő azt szajkózza éveken át, hogy a gyerek rossz, rosszalkodik. Sőt, lehetséges, hogy a gyerek is majd ha felnő, éppen így fogja megszidni saját gyermekét, így megy tovább a rossz példa.  

Néhány napja a gyerekekre egy kedves házaspár vigyázott, amíg elszaladtam orvoshoz. Amikor értük mentem és kérdeztem, mi volt, hogy viselkedtek, az apuka mondta, hogy nagyon aranyosak voltak, viszont a három éves kisfiam egyáltalán nem fogadott szót neki. Öt alkalommal kérte, hogy vegye fel a szandálját, mielőtt kimegy a kertbe játszani, és a fiam ötször vágta rá, hogy „Nem!” Majd kiment mezítláb. Otthon, a férjemmel együtt kérdőre vontuk, miért nem fogadott szót és vette fel a cipőjét. Frusztráltan, könnyektől csillogó szemekkel azt felelte:

„Mert nem tudom felvenni. Egyedül nem. Kell nekem segítség.”

Ekkor értettük meg, mi is történt valójában. Ő nem ellenkezni próbált és lázadni, egyszerűen csak nem mert szólni az apukának, hogy nem tudja még felvenni a cipőjét, én vagy a férjem mindig ráadjuk. Ez ismét egy félreértelmezett szituáció volt, tökéletesen rá lehetett volna sütni a szófogadatlan gyerek bélyeget.

A szülőség az egyik legnagyobb kihívással járó feladat, vállalás az életünkben. Gyermekeinket nevelgetni, tanítgatni sokrétű, bonyolult dolog. Tele van váratlan, nehéz helyzetekkel és rejtett taposóaknákkal. Olykor adódnak fejtörést okozó helyzetek, és sajnos sokszor a fáradtság, kimerültség miatt türelmetlenül reagálunk a kicsik kópé viselkedésére. Én nagyon örülök, hogy nekem sikerült átlátnom ezen a ködön, és tiszta képet kaptam arról, hogy nem minden esetben kellene feltételezni a gyerekekről a szándékos, ártó viselkedést. Alapvetően minden apróság jó és kedves. Természetes, hogy tudnak galibát okozni, ám nekünk, felnőtteknek nem szabad elfelejtenünk, hogy ők még csak gyerekek.

Ráadásul az ő értelmezésükben a legtöbb általunk butaságnak tartott dolog teljesen jó ötlet.

Ha látnak egy pocsolyát, nem bírnak ellenállni, akkor is beleugranak, ha nem gumicsizma van rajtuk. Ha egy percre egyedül hagyjuk őket a vízfestékkel, biztos, hogy eszükbe fog jutni az arcocskájuk kifestése. Amikor ilyesmi történik, próbáljunk nyugodtak maradni, hiszen nem a rosszalkodáson járt az eszük, amikor valami huncutságot csináltak. Szinte biztos vagyok benne, hogy mi is ilyenek voltunk annak idején. 

Ajánljuk még:

Mire beüt a krach, én már nyugodt lehetek – hétköznapi életrendezésem története

A hétköznapok magávalragadó zűrzavarosságában mindenkinél eljön egyszer az a pont, amikor sóhajt egy nagyot és arra gondol, hogy rendet kellene tennie az életében. Tapasztalataim szerint ha valamikor, ilyenkor talál magában az ember erőt egy mindenre kiterjedő nagytakarításhoz: a tárgyak szelektálásától kezdve a digitális nyomainkon keresztül az érzelmeinkig mindenfélére rátekinthetünk, és ha jól csináljuk a dolgokat, egyszerűbbé, könnyen átláthatóbbá, élhetőbbé is tehetjük a mindennapjainkat. Lehet ez akár az első lépésünk is a tudatos(abb) életmód felé – mutatom, nálam hogy nézett ki a folyamat! 

 

Már követem az oldalt

X