Lesz macskánk...ebben maradtunk, és már bújtuk is a menhelyeket. Ha már beadtam a derekam, egyet mindenképp szerettem volna (férjemmel egyetértésben): csakis árván maradt cica csatlakozhat hozzánk, mivel Bingó kutyám is egy borzalmas helyről mentett jószág, aki élő bizonyítékunk arra, hogy tele az ország szebbnél szebb, hálás és hűséges négylábúval, akik mind megérdemlik a családot.
Mivel tizenöt éve megvan életem első kutyája, ezért sosem tartottam magam „macskás” embernek. Sőt, igazából „kutyásnak” sem. Bingós vagyok. Pont. Vele viszont rengeteget beszélgetek, főleg ha kettesben vagyunk. Igyekeztem elmagyarázni neki, hogy ne rám haragudjon, amiért hamarosan egy lakótársat kap, és én is csak áldozat vagyok gyerekeim kelepcéjében. Tulajdonképp magamat készítettem fel a macskás létre, de jól esett megbeszélni a kutyával a dolgot.
Nem tagadom, el-elbizonytalanodtam már ezen a ponton, de tételt vissza nem adunk, pláne, ha a gyerek figyel; ígéretet meg nem másíthatok. Ha így döntöttünk, akkor végigcsináljuk: macska áll a házhoz!
Csak ki kellett választani...nekem a trikolór példányok tetszenek, a férjem viszont klasszikus cirmost szeretett volna. Gyerekeink egyértelműen és egymástól függetlenül egy fekete-fehér foltosra böktek, aki Illatos úti fotóján inkább hasonlított egy csenevész, nyeszlett denevérre, mint pihe-puha szőrgombolyagra. Azért aranyos volt. Még egy szívecskét is hordott a jobb combján. „Hát akkor, te leszel az” – sóhajtottam a fotót nézegetve.
Néhány telefonbeszélgetés után meg is kaptuk az időpontot, amikor – a koronavírus-járvány miatt – egyetlen nagykorú személy megismerkedhet a honlapon feltüntetett képek alapján kiválasztott delikvenssel, és ha minden passzol, rögtön haza is viheti. Esetünkben kizártnak tartottam, hogy fejvesztés nélkül elhagyhatnám a telepet anélkül, hogy egy macskát virítanék a kocsiban váróknak...
Ugyanis ominózus döntésünk után egy héttel kora reggel családostól indultunk meg a fővárostól 100 km-re fekvő vidéki nyaralónkból a cicáért. Érdemes lenne iskolaidőben is naponta adoptálni egy cicát, mivel a gyerekeim hajnalban öt perc alatt pattantak ki az ágyból, öltöztek fel, sőt kérés nélkül még fogat is mostak. Nagyon készültek. Másfél óra utazást követően, lázmérés után én mehettem be megismerkedni a gyerekeim által kiválasztott cicával. Ők addig izgatottan kocsikáztak az apukájukkal azon a csodálatos vidéken.
Az Illatos út és környéke ugyanis nem szívderítő látvány, a szájmaszk és a gumikesztyű pedig csak rontott a helyzeten.
Többször jártam már ott, és bár valóban ijesztő helynek tűnik az elsuhanó kamionok, a heves kutyacsaholás és a zord vaskapuk miatt, az Illatos út nem a Sóhajok hídja! De nem is menhely... itt valóban vajmi kevés az idő egyesével foglalkozni az állatokkal, akkor is, ha az ott dolgozók mindent megtesznek a siker érdekében. Láthatóan korlátozottak az alkalmazottak lehetőségei, de azt tapasztaltam, hogy próbálják a legjobbat nyújtani a hozzájuk érkező állatoknak és embereknek egyaránt. Régen talán volt alapja a szívszaggató és hajmeresztő pletykáknak, de ma már a Budapesti Ebrendészeti Telep nem mészárszék, nem a kutyapokolba vezető út szűk felvezetője. Persze jobb nem bekerülni oda, hiszen melyik állat szeretne szerető otthon helyett egy kennelben vagy egy ketrecben raboskodni akár éveken át? Itt járva újra és újra azt érzem, nem beszélünk, nem hallunk elege a felelős állattartásról. Arról, hogy az állat nem játék: tíz-tizenöt-húsz évre választjuk őket. Egészségben, betegségben, jóban, rosszban.
Mi ezen túl voltunk, ha magam nem is akartam annyira macskát, tudtam, a gyerekeim öröméért szeretni fogom én is. Mire minden papírt kitöltöttem és vártam, hogy a gondozó visszahozza a cicával megtöltött, vadiúj hordozónkat, nem is volt annyira ellenemre a dolog.
Aztán a kezembe nyomtak tíz deka doromboló, csupaszív, kötöttpulcsi-puha, kicsit megszeppent jószágot, aki sárga szemeivel úgy nézett rám, mintha maga a megváltó jött volna el érte, piros alapon fehér pöttyös szájmaszkban. Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a mellkasomra tették újszülött kisbabáimat, csak épp ezért az élőlényért nem vajúdtam tizenkét órát. Elérzékenyültem. Na, csak módjával, mert hát igaz, hogy hülye fővárosi lány vagyok, aki még az életéért küzdő, fuldokló bögölyt is kimenti a medencéből, de szerettem volna palástolni szentimentalizmusom a velem szemben ücsörgő, kóbor kutyákat befogó, három tagbaszakadt férfi előtt. Viszont a két, hatalmas sárga szempár csak meredt rám kitartóan, én pedig egyből éreztem: a legjobb helyre érkezik ez a kis apróság. És milyen jó, hogy jön!
Oltás, féreghajtás, chip (az én nevemmel, címemmel és telefonszámommal – vagyis én vagyok a gazda), doboz zár, kapu kinyit.
Szabadság. Egy új élet kezdete. Lett macskánk.
Van macskánk.
(A következő rész tartalmából: miért éreztem magam újra kismamának?! Éjszakánként többször felébredek nyunyorgatni, etetni, büfiztetni, altatni, pelenkázni – elnézést, azt pont nem. Mert beindult a macskás élet, és ez sem csak játék és mese...)
Kövessétek velünk Bingó és kis barátja kalandjait a Purina ONE támogatásával. Egészségük védelméhez a Purina eledelek is hozzájárulnak.
Ajánljuk még:
HALÁLON TÚL IS HŰ: EGY KUTYA SZÍVSZORÍTÓ TÖRTÉNETE
BANDIRÓL, A LEGSZELÍDEBB MEDVEÖLŐRŐL EZEN A VILÁGON
