Szeretet- és figyelemhiányos anyaként csodafegyverem: a kommunikáció

Család

Szeretet- és figyelemhiányos anyaként csodafegyverem: a kommunikáció

Párkapcsolatban, házasságban élő emberek milliói küzdenek ugyanazzal a problémával és teszik fel a kérdést: miért is választottuk egymást annak idején? Egy kapcsolat általában szenvedélyes szerelemmel kezdődik, majd átalakul. Vajon hogyan őrizhetnénk meg azt a csodás érzést? Egyáltalán lehetséges? Ezzel az írásommal szeretnék tükröt tartani magamnak és másoknak is, abban bízva, hogy felismerjük az intő jeleket, amikor az életünk nem abba az irányba halad, amerre kellene és képesek legyünk változtatni, ha szükséges.

Milyen szép is az, amikor két ember egymásra talál, egymásba szeretnek és összekötik életüket! A társad a legvonzóbb ember számodra. Vicces, kedves, okos, egyszerűen nem tud olyat mondani vagy tenni, ami neked ne tetszene. Csak egymásra figyeltek, hosszú órákon át beszélgettek, kézen fogva sétáltok, a kedvenc éttermetekbe vissza-visszatértek és sok közös tevékenységet folytattok, amiben mindketten örömötöket lelitek. Az érzés, ami életünk ezen szakaszában bennünk van, szinte leírhatatlan. Mintha nem is létezne senki más, csak mi ketten, az egész világon. 

Ahogy telnek velünk a hónapok, majd évek, egy kicsit alábbhagy a rajongás, talán fel is bukkan párunk néhány szokása, ami zavaró, esetleg idegesítő számunkra. A szürke hétköznapok egy szempillantás alatt a mindennapjainkra telepszenek. Majd sok pár életében elérkezik a semmi máshoz nem hasonlítható csodás pillanat, amikor gyermekük születik. A napok újra izgalmasak lesznek, tele újdonsággal, nem várt kihívásokkal, amit együtt kell megoldani. 

Én tíz éve ismerkedtem meg életem szerelmével és nyolc éve vagyunk házasok. Van három gyönyörű gyerekünk, a legidősebb még csak hétéves. Néhány éve volt olyan időszak, amikor három kicsit pelenkáztam nap mint nap. Nem mondom, hogy nem jelentett kihívást ennyire pici korkülönbséggel vállalni őket, de szavam sincs, így szerettük volna. Aki szülő, az el tudja képzelni, hogyan telnek ilyenkor az évek... Minden nap minden perce a gyerekről szól, hiszen annyira védtelenek, olyan sok segítségre és gondoskodásra van szükségük és még annál is több szeretetre! Egy idő után azonban a kicsik „nagyok” lesznek, egyre önállóbbak, már nem kell mindenben segítenünk nekik és az élet hajlamos újra elszürkülni.

Mert ott a munka és a háztartás, észre sem vesszük, hogy önmagunkat vagy akár a meghitt kapcsolatunkat a párunkkal valahol útközben elveszítettük.

Néhány hónapja kezdett feltűnni, hogy valami nincs rendben otthon. Eleinte nem is tudtam megfogalmazni, mi a baj, azt viszont éreztem, hogy nem érzem jónak a légkört. A kialakult helyzeten nem segített, hogy újra betört a járvány és már lassan két éve alig mozdulunk ki otthonról. Tovább nehezítette a dolgokat, hogy a férjem munka és család mellett egy éven át egyetemi képzésen vett részt minden szombaton. Nagyon büszke vagyok rá és támogattam, ahogy tőlem tellett, de piszok nehéz volt, hogy egy évig csak vasárnapokból állt a hétvégénk.

Bár kifejezetten anyatípusnak tartom magam, olyan sok teendő hárult rám a gyerekekkel és minden mással kapcsolatban, ami több volt a bírhatónál. Egyre többször voltam ingerült és türelmetlen, egyre gyakrabban volt rossz kedvem. És lassacskán éreztem: változtatni kell, akkor is, ha azt sem tudom, min.

Próbáltam megfejteni, mi a csuda történik velem, miért nem vagyok én képes örülni? Ostoroztam magam, miért nem vagyok boldogabb, hiszen mindenem megvan.

Aztán rájöttem, hogy nincs meg mindenem, mert semmi időm nincs magamra. Még arra is alig találtam időt, hogy néhány órát eltölthessünk a férjemmel kettesben, nemhogy arra, hogy saját magamra szánjak egy-két órát. Épp karácsony előtt tetőzött bennem ez a hatalmas érzelmi vihar. Tudtam, hogy mielőtt elkezdhetnénk ráhangolódni az ünnepekre, ajándékokat csomagolnánk titokban, amíg a gyerekek alszanak éjjel, sütnék-főznék valami finomat, le kell ülnöm a férjemmel és beszélgetnünk kell, mert hiszem, hogy a csend az egyik legkárosabb dolog egy kapcsolatban. 

Tudtam, hogy el kell mondanom neki mindent, amit érzek; hogy szeretet- és figyelemhiányom van, igényem a felnőtt-időre.

Elmondtam, hogy egyedül érzem magam és túl nehéz nekem helyt állni mint anya, mint háziasszony, mint feleség. Sírtam, ő pedig vigasztalt. Majd ő is elmondta, ami benne van, én türelmesen meghallgattam, aztán elkezdtünk „haditervet” készíteni, mit és hogyan kellene máshogy csinálnunk. Eltelt néhány hét, és változott a világunk. És nagyon hálás vagyok ezért.

Nekem és a férjemnek is egyértelműen a „minőségi idő” a szeretetnyelvünk. Ez azt jelenti, hogy amikor tehetjük, osztatlan figyelmet szentelünk egymásnak, beszélgetés közben teljes figyelmünkkel fordulunk egymáshoz, szemkontaktust teremtünk és türelmesen meghallgatjuk egymást. És tudom: nálunk

egy-egy meghitt beszélgetéstől csordultig telik a szeretettank.

A közös tevékenység is igen fontos. Bármi lehet az, ami az egyik vagy akár mindkét félnek örömet szerez, a lényeg, hogy együtt szánunk rá időt és együtt tesszük azt. Lehet ez kertészkedés, főzés, séta, egy film megnézése, bármi, a lényeg, hogy képesek legyünk átcsoportosítani a teendőinket és szánjunk rá időt.

Ami persze néha nehezen kivitelezhető, főleg ha kisgyermekes szülőkről van szó. Ám azt soha ne felejtsük el, hogy egy anya és egy apa a család stabil alapja, talán még a falai is. Ha nem stabil maga az alap, a ház összedől és sokszor a gyerekek a legnagyobb áldozatai az ilyen katasztrófáknak.

Szeressük és támogassuk egymást, szóljunk a párunkhoz a szeretetnyelvén és lehetőleg soha ne vigyünk át sértődöttséget, haragot másnapra. Lepjük meg párunkat apró meglepetésekkel, „randizzunk”, mint annak idején és szeressünk egymásba újra és újra. És beszéljünk arról, ha úgy érezzük, baj van. Mert legtöbbször nem a problémák, hanem azok elhallgatása, figyelmen kívül hagyása okozza az egyre nagyobb galibákat.

Ajánljuk még:

Legyen tilos mobilozni a játszótéren! – A szülőknek

Egy szicíliai játszótéren megtiltotta a város vezetése a mobiltelefonok használatát. Egy bejáratnál elhelyezett tárolóba kell tenni őket, így a szülők kénytelenek a gyerekeikre figyelni, és átélni ezeket a pillanatokat. Nevezzük ezt mondjuk slow játszóterezésnek.

 

Már követem az oldalt

X