Család

Nagyi nemcsak nagyi, hanem munkavállaló, friss feleség és házi ápoló is – egy modern nagymama tapasztalatai

Immár hét unokám van, ha minden erőmet összeszedném se tudnék folyamatosan jelen lenni mindegyikőjük életében egyenlő intenzitással, folyamatosan. De igyekszem. Munka mellett, párkapcsolat mellett, saját élet mellett. Immár bűntudat nélkül.

Kevesebbet tudok adni magamból az unokáimnak, mint amennyit szeretnék – ezzel együtt kell élnem. Több oka is van annak, hogy ez így alakult. Egyrészt aktív nagymama vagyok, több helyen is dolgozom, másrészt az életkoromhoz mérten is „hamar” jöttek az unokák. Nem is olyan rég állapítottuk meg az egyik menyemmel, akinek az édesanyja még szintén fiatal és hektikusan, sokat dolgozik, hogy akármennyit is lennénk jelen, akármennyit is vagyunk együtt az unokákkal, ők és a szüleik is mindig kevésnek fogják azt érezni. Ebben megállapodtunk, sőt jót is nevettünk a helyzeten. Mert bár nem ideális, elviselni éppen így lehet.

Mindannyian tudomásul vettük mára, hogy nem vagyok az a nagymama, akihez váratlanul le lehet passzolni az unokát. Olykor határidős munkáim vannak, máskor nagyszabású kampányt irányítok, vagy olyan munkafolyamatokban vállalok részt, amik fizikai jelenlétet igényelnek. Egy-két-sok unoka gondozását, szórakoztatását de még csak felügyeletét sem tudom biztosítani, amikor egészen másra kell fókuszálnom. Mivel a munkahelyeim rugalmasak, rugalmas vagyok magam is: én döntöm el, milyen feladatokat vállalok el, és sokat leadtam a terhekből, hogy nagymama is tudjak lenni, az egyensúlyt azonban még mindig keresem.

Hallom máshol, másoktól is, hogy a nagyszülők nincsenek eléggé jelen az unokák életében. Olykor a fiatalok szidják a nagyszülőket, máskor a nagyszülők panaszkodnak arról, hogy túl sokat várnak tőlük a fiatalok. A gyerekek elérhetetlennek érzik a szüleiket, úgy vélik, nem segítenek nekik a nevelésben, mert mindig dolgoznak, sosincsenek otthon, vagy ha mégis otthon vannak, nem érnek rá unokázni.

Az mintha fel sem merülne, hogy az unokával lenni nem hiánytalan pihenés számukra, és nem is az egyetlen szabadidős program, amire vágyhatnak.

Pedig ha a szülők fiatalon vállaltak gyereket és a nagyszülő is fiatal még, akkor még élni akar. A most ötvenes korosztály tagjai közül sokan váltak el negyvenes éveikben, és azóta új párt keresnek – találnak. A társkeresés vagy éppen egy friss kapcsolat dédelgetése azonban nagyon sok energiát és időt igényel. Bármennyire is szereti a gyerekeit és az unokáit a nagyszülői státuszba léptetett ember – még nem tud csak abba az irányba fókuszálni, talán nem is akar. 

Ha meg idősebb az illető, és túl van a kalandokon meg a munkaéveken, lehet, hogy elfáradt, és pihenne, vagy éppen elfáradt, de még mindig ezerfelé szakad, mert a saját szülei kerültek esetleg olyan életkorba, helyzetbe, hogy ápolásra szorulnak. 

Persze nagyon nehéz helyzetben vannak a jelenkor kisgyermekes szülői is. Tényleg sokat változott világ, és az unokák elhelyezése, a gyereknevelés terheinek megosztása során nem nekik kedveznek a változások. Az eredmény az, hogy sok fiatal szülő irgalmatlanul magára marad.

Mindezek okán azt látom, hogy sok helyen

gyakori a számonkérés és a nyomásgyakorlás.

Az nyilván belátható, hogy régi korok megoldásaira mutogatni felesleges, mert amíg egy háztartásban lakott a nagycsalád és több generáció élt együtt, egy helyen – a nagyszülői multitasking valamennyire kivitelezhető volt. A gyerekek békésen eljátszottak a ház előtt, amíg a nagymama levest mert a dédinek vagy az üknek, aztán ellátta a háztartást és a veteményesbe is kapirgált kicsit, hogy minél kevesebb teher legyen a fiatalokon. De napjainkban jellemzőbb, hogy az ápolásra szoruló dédi vidéken él, vagy csak a város másik végén, és az unokák sem egy papucsjárásnyi távolságra laknak. Ha dolgozik is ez a nagyszülő, hiába a logisztika, beleroppanhat abba, hogy mindenhol szükség lenne rá, ő meg kevésnek bizonyul.

Az, hogy mennyire tudnak ebben a zűrzavaros, sok feszültséget és megbántódást hozó helyzetben mégis utat találni egymáshoz a fiatalok meg az idősebbek, a nagyik meg az unokák, az nagyon sok tényező függvénye. Tapasztalataim szerint empátia, tolerancia, türelem, belátás és végtelen, végtelen sok szeretet irányította beszélgetés vezethet el egy szép, élhető, többé kevésbé elfogadható családi létezéshez.

De azért tartsuk észben azt is, hogy

egy szeretett nagyi jelenléte soha nem lesz elég.

És ez a jó kiindulási alap, hiszen a hiányt betölteni mindig boldogítóbb feladat, mint elviselni azt, ha útban van az idős a fiatalnak.

Ajánljuk még: