Család

Merjünk néha közösen rosszalkodni a gyerekkel!

Egész életünket szabályok irányítják, viselkednünk kell már egészen kicsi korunktól kezdve, mert ez óv meg olyan hibák elkövetésétől, amelyek következményei megnehezítenénk az életünket. S különben is, kontrollt is kell tanulnunk önmagunk felett. Jól tudjuk ezt szülőként, nagyszülőként is, így gyereknevelésnél is cél, hogy a szabályokat idejekorán a gyerekek fejébe véssük. Mégis, néha fontos lazítani, szabályokat felrúgni.

Ebben a merev rendszerben, a folytonos szabályozás mellett olykor mégiscsak ki kell lépünk a keretek közül. Egy kis rugalmasság nemhogy nem árt, de még használ is, ha a szabályok átadásáról van szó, mert a gyerek ellenőrzött keretek között láthat két végpontot.

Ha néha engedjük a normától való eltérést, sőt a gyerekkel együtt zsiványkodunk, akkor nemcsak a bennünk élő gyereket mutatjuk meg, de azt is, hogy az élet nem fekete, nem fehér: az élet izgalmas.

Nagyon fiatalon szültem, tizennyolc évesen én is szinte gyerek voltam, így számomra nem okozott nehézséget a szülői kilengés. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ez pusztán életkor kérdése, mert ahogy látom, ezen a területen

a legnagyobb csibészek a nagyszülők,

akiktől nem kell kétszer kérni, hogy a gyerekkel közösen rakjanak rossz fát a tűzre. Tudom, elvégre nagymama vagyok magam is. Velem aztán lehet rosszalkodni:

  • például kiszórni a játékokat a földre mind, és nem összeszedni (csak később, egyedül, amikor a gyerek már hazament).
  • pocsolyába belerohanni, abban gázolni, ugrálni.
  • sok édességet enni.
  • esőben is játszani az udvaron.
  • mindenféle vackot hazahordani, mert az kincs.
  • még egy kicsit fennmaradni.
  • elbliccelni a reggeli hajfonogatást, netán az egész fésülködést.
  • mindenből bunkert építeni.
  • szétdobálni az összes párnát a házban és páros lábbal ugrálni az ágyon.
  • csúszni-mászni a földön, felnőttként felmászni a játszótéri mászókára.
  • egész nap arra kóborolni, amerre a gyerek akar.
  • kilögybölni a fürdővizet.

Sorolhatnám, az unokák is sorolhatnák, és a gyerekeim is jól emlékeznek arra, hogy belőlem nem a szigorú fegyelmezés fakadt, hanem a játékkal teli, együttműködést fejlesztő, a gyerek kérésének, óhajának is teret adó nevelés. Velük is rosszalkodtam, ha úgy hozta az élet, és ezt egy percig sem bántam meg: életünk szép pillanatai közé tartozik az önfeledt közös játék és rosszalkodás, amibe én magam is úgy bele tudtam feledkezni, hogy alig akartam abbahagyni azt.

Néha azt látom, más szülők, nagyszülők mintha félnének lazítani a gyeplőn,

mintha a lazítás során kicsúszhatna a kezükből az a gyeplő, pedig dehogy.

Attól félnek talán, hogy ha pár dologban a gyerek diktálhat, akkor majd mindenben ő fog diktálni. Pedig ez nem így van.

Sőt, ha egy kicsit máshonnan nézünk a gyerekek viselkedésére, elvárásaira, óhajára, ha nagyobb empátiával tekintünk az életükre, akkor láthatjuk meg igazán, hol van nagy szükségük a szabályokra, hol kell meghúzni nagyon is határozottan a határokat. De szükségük van arra is, hogy a szülő merjen engedni, merjen rugalmasan állni a mindennapokhoz. Néha teret kell adni, sőt, velük együtt belehajolni abba az engedésbe.

Részt venni a kavicsdobálásban, a sarazásban. Részt venni a hangos nevetésben, birkózni a porban, fűben is. Avarban fürdeni, kiszaladni a szakadó esőbe, papírt vagdosni csak úgy miszlikbe, telefirkálni üres lapokat, összegyűrni az összes takarót az ágyon, kihúzni a nappali szőnyegére, mert az a tenger, és nem törődni vele, hogy koszos lesz.

Néha szabad. Néha kell rosszalkodni, huncutkodni, lehet kajlának lenni, vigyorogni, vicsorogni, grimaszokat vágni, ész nélkül makogni, indián szökdeléssel közlekedni az utcán – hadd bámuljanak és csóválják a fejüket az okosok.

Ha elég magabiztos szülők vagyunk, akkor nem ijedünk meg, hogy ettől majd elveszítjük a tekintélyünket,

mert amúgy se a tekintélyre építjük a nevelést.

Egészen másra. Máshol van a fókusz, ha életörömre akarjuk nevelni a gyereket úgy, hogy közben megtanulja azt is, hol a határ.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X