Macskát babakocsiztattam, majd gyereket, most unokát – és minden percért hálás vagyok

Kislányként nagyon szerettem volna egy játék babakocsit. A szomszéd lánynak volt, meg az utcában távolabb élő gyereknek is, meg az osztálytársaim jelentős részének. Nekem nem volt, de azért sokszor engedték, hogy más babakocsiját tologathassam.

Talán azért jutott eszembe ez a régi emlék, mert mostanában gyakran tologathatok különböző babakocsikat, sőt vettem is itthonra egyet – biztos, ami biztos alapon a hozzám érkező unokáknak. Fogalmam sincs, volt-e értelme ennek a biztosításnak, az unokák zöme ugyanis utálja a babakocsizást, legalábbis hangosan bömbölnek, ha a drága, a mindenre, akár űrutazásra is jó babakocsiba rakom őket.

Úgy bömbölnek, akár annak idején a macskák, amiket azokban a régi babakocsikban tologattunk a többi kislánnyal. Ha tudnák, hogyan kell, meg is szöknének a kocsikból. A macskák rendszerint megszöktek. Nem csak azért, mert utálták ha kisinget meg sapkát adtunk rájuk – a hanyattfekvést viselték nehezen. Ahogy látom, ez egyértelműen közös pont a macsekokban és a gyerekekben. Egyik se bírja, ha hanyatt fekve döcögtetjük őket. Legalábbis az enyémek kézzel-lábbal tiltakoznak ellene. Nagy a babaharag, ha próbálkozom. Tologatni, levegőztetni se lehet benne a kicsiket, az altatás meg végképp reménytelen. Úgy pattan ki a szemük, bármilyen félájult álmosságból, ha próbálkozunk, mint a rugó. Visszadöcögtetni se lehet őket, és borul a minden, oda a napi menetrend.

Miután megvettem a nagyszülői otthonhoz a biztonsági babakocsit, még aznap ajándékba is kaptam egyet. Egy egészen kicsit, a lehető legegyszerűbb konstrukciót, egy esernyőre összecsukható kocsikát. Félkézzel elbírom, félkézzel kinyitom. Nincs benne semmi az űrtechnológiából, a tíz hónapos azonban egyszerűen imádja. Üldögél már szépen egyedül, a kocsiban is, sőt előrehajol, hogy lássa a meztelen lábujjait, meg lássa a meztelen lábujjai alatt szaladó utat, a kavicsokat, a földet, az aszfaltot. Meg a pocsolyákat is, amikbe eső után – még szép – belekormányzom a babakocsit. Néha szinte tengelyig merül el kocsi, a kicsi lábujjait nyalogatja a pocsolya.

Úgy nevet olyankor, a szívem a napig ér.

Vele nevetek, és szaladunk a másik pocsolyához, az még talán az előzőnél is mélyebb. És fröccsen a víz, friss, és csiklandozza apró talpát. Még nem tudja mondani, de én szinte hallom, ahogy kéri újra meg újra a pocsolyázást. Tologatom, rosszalkodunk együtt.

Cinkosok vagyunk már most, pedig a kiscsibész ki se látna a pocsolyából, ha engedném, hogy belemásszon. Cinkosok vagyunk, de ez nem megy senki kárára, szülői bólogatással a hátunk mögött megy a pocsolyázás, sose mennék a szülők kéréseivel szembe. Hiába vagyok én az anyja a szülőnek, ez egy teljesen más viszony, más felállás. Már csak azért is, mert nem én kelek minden áldott hajnalban a gyerekhez, amikor nem alszik. Áldottnak érzem magam, de tényleg: nekem a kicsikből a legjobb részek jutnak. A nevetés, a tologatás, a döcögtetés, a mesék, a cukizás, a játszóterezés a nagyobbakkal.

Persze akkor is volt babakocsink, mikor az én gyerekeim voltak kicsik. Mivel nagyon apró volt a ház, amiben éltünk, és nem volt jó a tér felosztása se, egy télen, amikor már három gyerek is volt, egy szobába szorultunk. Öten kucorogtunk egy helyiségben, a legkisebb a babakocsiban aludt nagyokat, bár helyet szorítottunk egy kis ágynak is, rendszerint a babakocsiban lelt nyugalomra. Lehet azért, mert azt egy levegőt áteresztő, de a fényeket, zajokat kicsit kirekesztő, saját zugnak érezte. Hatalmas alvásokkal kényeztetett a legkisebb fiú, pedig a másik kettőnek nem kellett elevenségért a szomszédba mennie: elég hangosak voltak, meg néha a babakocsinak pattant a labda is.

Nem emlékszem, milyen vágyak, milyen gondolatok kísértek akkoriban, amikor kislányként a kölcsön babakocsikban macskákat tologattam. Nem tudhattam, milyen kanyarokat vesz majd az élet, de azt talán reméltem, hogy lesznek szép babakocsi-tologatós időszakok egyszer.

Csak most, ahogy ezt az anyagot írom, most ébredek rá, hogy egész életem, anyaságom, nagymamaságom során soha nem vásároltam új babakocsit. Mindig használtan vettem, szereztem vagy kaptam. Nem volt tétel, tényező a babakelengyés listán. Nem volt akkora dobás, és azonkívül, hogy jó legyen a rugózása, ne essen ki a kereke a göröngyös, falusi utakon, meg legyen biztonságos, ne essen ki a gyerek se belőle, egyéb óhajom nem volt.

Bár annak idején, kislányként nagyon szerettem volna egy új babakocsit magamnak, azt nem kaptam meg. De azt a boldogságot, amit a gyerekek hoznak az életünkbe, a tologatós, pocsolyázós, az égig szaladó kacagásokat igen.

Hálás vagyok minden pillanatért.