Család

Így kezeltem a gyerekem akaratosságát, és végül jól sült el

Nem, nem túlzok, amikor azt mondom, hogy rendkívül akaratos volt a lányom kicsiként. Tanúm erre a doktornője, aki nem hitte el, hogy képtelen vagyok orrszívót használni nála. „Olyan nincs, anyuka!”. Mérgében, amiért nem lehet egy felnőtt nőt ezzel a feladattal megbízni, kijött hozzánk, és nekilátott ő maga.

Illetve először ő. Aztán segítségül hívott engem. Aztán a nagymamát is. Végül, amikor a gyerekem már a saját fejét vagdosta a falba hisztijében, a doktornő a sarokba vágta az orrszívót, és azt mondta:

„Hagyjuk. Ennek a gyereknek nagyobb kárt okozunk a pszichéjében, ha megtörjük az akaratát, mint amennyit egy középfülgyulladással fog szenvedni”.

A gyulladást szerencsére elkerültük, ahogy a gyerek elkerülte ezután az orrszívót is. A doktornő mondata sokszor csengett a fülemben, amikor hol ezért, hol azért küzdenem kellett vele. Oltári patáliák voltak, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy akarta: ordított, fetrengett, vég nélkül ismételt egy-egy szót, verte a földet, fittyet hányva arra, milyen sérüléseket okozhatna magának.

Úgyhogy egy idő után feladtam. Nincs mit szépíteni, belefáradtam, kimerültem a csatákban. Persze olvastam én arról sokat, hogy ez az egész voltaképpen jó dolog, később ez az akarat majd nagyon is jól fog jönni, küzdeni fog a céljaiért, kitartó lesz. No de, ha a

a kitartása abban mutatkozik meg, hogy az oda nem adott csoki nevét kiabálja másfél órán keresztül?

Nem bírtam tovább, és inkább cselekhez folyamodtam. Igen, kicseleztem az akaratát. Ha azt akartam, hogy megfelelő öltözetet vegyen fel az oviba, akkor a ruhák legtetejére pakoltam. Jött persze valami elvadult ötlettel, hozott télen hercegnőruhát, nyáron polár pulcsit – mondtam, az most nem túl jó, de ő választhat másikat. Masírozott a szekrényhez, és hozta azt, amit eleve gondoltam.

Ha boltba mentünk, a szabály az volt, hogy egy édességet választhat magának. Hozta az egyiket a másik után, de döntenie kellett, és az egyiket visszavinni. Folyton cserélődtek az áruk a kosárban. Ha az egyiket nem volt hajlandó visszavenni, a sok csere közben el is felejtette, szépen visszaraktam a polcra. Ha keresni kezdte, csak a vállam vonogattam, mit tudom én, talán visszavitted végül. Hazugság? Az. Konfrontáció kerülése? Igen. Mégis, valahogy így tudtam átvészelni azokat az éveket, amikor a gyerekem akarata lefőzte a legnagyobb diktátorokét is.

Kreatív voltam hát. Ha káromkodott, azt mondtam, én látom, ahogy gusztustalan felhő jön ki a száján. Ha szépet mondott, gyönyörű kis pillangókat láttam kiröppenni. Az egész nap ebben telt: megérteni az akaratát, és kitalálni a cselt, amivel nem veszi észre, hogy nem teljesül. És az őrlődésre – no, arra színtisztán emlékszem.

Arra, hogy vajon nem teszek-e így nagyon-nagyon rosszat neki? Hiszen nem készítem fel az életre, nem tanítom meg számára, hogy nem teljesülhet minden, amit szeretne.

Nem vállalom fel az óriási balhékat annak érdekében, hogy átadjam azt a fontos tudást, miszerint alkukat kell kötni, le kell mondani dolgokról, meg kell törni, ha úgy hozza a sors.

Nem tettem, mert az akarat megtörése ennél a gyereknél fajsúlyosabb következményekkel járt volna. Tudom, neveltem többet is. Hisztiztek ők is, komfrontálódni kellett velük is. De csak a lányomnál találkoztam azzal, hogy ilyenkor akár kész önmagát is bántani, és képtelen kezelni a dolgot.

Az őrlődésem azonban alaptalannak bizonyult: bár úgy nőtt fel, hogy cselekkel és nem hatalmi szóval csorbult az akarata, megértette a világ működését.

Már általános iskolában is tudott kompromisszumot kötni, az akarata pedig tényleg a szolgálatába állt: a tanulmányaiban és céljaiban lett kitartó. Ma is tűzön-vízen keresztülviszi az elhatározását, de a jó elhatározásait: egy nyelvvizsgát, egy jó bizonyítványt, egy felvételit. És le tud mondani mindarról, amiről épp le kell mondania.

Nem állítom, hogy ez a helyes út, csak azt, hogy nekem bevált: a hisztis évek békéssé szelídültek, és nem zakkantam meg az állandó harcok miatt. A cseleket nekem nem volt nehéz kitalálni, egyébként is ötletelő ember vagyok. A gyerekem se töltötte folytonos frusztrációban a mindennapjait, és végül nem lett rossz kimenetele annak sem, hogy nem szálltam szembe az akaratával. Ha újrakezdeném, azt gondolom, ugyanígy csinálnám – legalábbis kettőnk közös útjának ezt a részét mindenképp.

Ajánljuk még:

Fészekmodell – válás után mi a jó a gyereknek?

Egy nagyon kedves ismerősöm, nevezzük Melindának, válásra készül. A férjével együtt úgy látják, hogy nem igazán működik a kapcsolatuk, viszont van egy tündéri négyéves kislányuk, akinek mindketten a lehető legjobbat szeretnék adni. Anyagilag van rá lehetőségük, elgondolkodtak hát a fészekmodell, vagy másnéven svéd modell kialakításán az életükben.

 

Már követem az oldalt

X