Legyen tilos mobilozni a játszótéren! – A szülőknek

A mobilokat tiltó tábla Balestrate település egyik sűrűn látogatott játszóterének bejáratára került fel, és a városka szülői egyesülete szorgalmazta az újítást. A projekt ötletgazdája, Riccardo Vescovo úgy véli, ezzel a „tiltással” képesek lesznek az emberek újra figyelni a körülüttök lévő valóságra, a gyerekekre, egymásra, a környezetre. Újra lehetőség nyílik arra, hogy

értékeljék az igazán szép pillanatokat a mindennapokban.

Nagyon úgy tűnik, hogy nyitott kapukat döngettek ezzel, mert a hírek szerint szinte mindenki üdvözölte az új elvárást és a gyerekek, szülők egyaránt elfogadták. Egyébként ez az első olyan köztér Olaszországban, ahol erre a tilalomra sor került – első az olaszoknál, de nem egyedüli példa, ugyanis pár éve Angliában egy iskolában került sor hasonló szabályozásra.

Én örömmel olvastam az ezzel kapcsolatos híreket, már csak azért is, mert épp a napokban futottam bele egy olyan szituációba, ami megdöbbentett. Egy menő szállodában, reggeli közben egy családra lettem figyelmes. Hat ember: nagymama, nagypapa, két anyuka – feltehetően testvérek – és két gyerek, egy tíz év körüli fiú, meg egy nála valamivel fiatalabb lány. Mind a hatan mobiloztak.

Étkezés után voltak pár perccel. Ejtőztek, emésztettek reggelizés után. Senki nem beszélt senkivel. Nem esett szó arról, milyen finom volt a reggeli, nem kérdezték meg egymástól, kér-e még valaki kávét. Arról sem beszéltek, hova mennek reggeli után, wellneszeznek egyet vagy már kifürödték magukat és máshova mennének. Semmit nem lehetett megtudni arról a családról azon kívül, hogy megszállottan szeretik nyomkodni a telefonjukat. A nagyszülők is. Az anyukák is. A gyerekek is.

Egyáltalán nem volt kommunikáció. Hat szék, hat mobil, hat egyszemélyes sziget.

Néha a gyerekek azért próbálkoztak némi kommunikációval, mert azért nekik általában mégiscsak szükségük van a szülő figyelmére, visszajelzéseire. Akadtak lagymatag próbálkozások: „Nézd papa, sikerült felrobbantanom a halálcsillagot!” A válasz zavart bólogatás, hümmögés a Papa részéről, aki a szemét se emelte fel a saját telefonjáról.

A kislány is próbált figyelmet kicsikarni: „Most jön a halálkanyar, vagy meghalok, vagy nem…. jajjjaj, mindjárt felborulok!”. A válasz a felnőttek részéről teljes némaság.

Én nem hittem a szememnek, hogy ez ennyire komoly, ennyire élesben megy a családok egy részében, hogy ilyen kevés figyelem jut a gyerekekre már pihenés közben is, süketté vált szülők, nagyszülők, közönyös falakba ütközik a gyerekek minden próbálkozása.

Mert ők próbálkoznak, csak éppen nem egy hintán szállnak a magasba, nem labdát pattogtatnak a járdán, nem igazi futópályán veszik be a kanyart. Ki tudja, mikor ültek utoljára valódi hintán, mikor lökte őket nevetve az apa vagy az anya. Mikor hangzott el utoljára a sivalkodás: „Lökj még, magasra, magasabbra!”

Figyeltem a gyerekek arcát, hogy halt el a tétova remény a figyelemre, milyen zavarba jöttek a közönytől, hogy fordultak vissza újra a telefonjukhoz mindketten. Szívből szántam őket, mert ez nem a gyerekek hibája. Mi, felnőttek adjuk kezükbe ezt a bambaságra késztető, közönyt, passzivitást hozó eszközt.

A felnőttek fordulnak ki először a szülő-gyerek kapcsolatból. Ők utasítják vissza közömbösen a közeledést, a kommunikációt. Nem a gyerek.

Ő csak elfogadja, aztán megszokja ezt a helyzetet. Aztán már nem is akarja másként, hiszen olyan sokszor visszapattan a felnőttek közönyéről a ki se mondott kérés: „Légyszi, figyelj rám. Nézd, milyen ügyes vagyok, nézd, milyen gyors vagyok, nézd, milyen szép vagyok.” Visszapattan, elhal a késztetés.

Aztán csodálkozik a szülő, hogy milyen világban élünk, szóba se akar állni vele a gyerek. Pedig nem arról van szó, hogy nem akar:

nem tud szóba állni, nem tapasztalhatta meg, hogy az milyen.

Hát ezért örülök ennek a szicíliai kezdeményezésnek, repes a szívem. Mert ott a hintán szálló gyereket kell figyelni ezután, hogy milyen ügyes, milyen jól pattogtatja a labdát, és mekkora homokvárat épített.