Család

Kellene a segítség, mégis egyre többen csukják magukra az ajtót – hogy támogassuk az anyákat?

Négy gyerek anyukájaként meglehetősen sok tapasztalatom van a szülést követő hetek keserveiről. Amikor minden fáj, amikor gyengének érzi magát az ember, amikor a gyerek üvölt, és mi nem tudjuk, mi a baj. Amikor a nappalok összemosódnak az éjjelekkel és egyetlen monoton masszává válik az élet, amiben nálam például csak a pelenkacsere volt a biztos, meg hogy le kell fejni a tejet, különben begyullad a mellem. (Így is begyulladt azért az első gyereknél és az csak tetézte annak az időszaknak a kínjait.)

Segítség nélkül nem tudom, hogyan vészeltem volna át azokat a heteket, s máig hálás vagyok a körülöttem lévő nőrokonoknak, az anyósomnak meg Dédónak, és a nővéremnek is, hogy jöttek, meleg levest hoztak, kicserélték a gyerek pelenkáját. Mostak, takarítottak, ellátták a háztartást, amíg meg nem erősödtem. Később, ahogy jöttek sorban a gyerekek, azért is hálás voltam, hogy a nagyobbat vagy a nagyobbakat elvitték egy kis időre, mert akkor csak a legkisebbre kellett fókuszálnom, és

addigra nagyobb rutinom volt, nem jelentett akkora kihívást a gyerekágyas időszak, mint a legelsőnél.

Mert azok a hetek tényleg nagyon nehezek, főleg ha nincs segítség, ha nincs hadra fogható családtag vagy barátnő. Ha nincs senki, aki egy pohár vizet adjon, kiteregessen vagy dajkálja, büfiztesse az anyuka helyett a babát, a végletekig kimerítheti a frissen szült nőt a helyzet.

Ezt régebben mintha jobban tudták volna, időben érkezett a segítség és az tapintatos volt, célirányos. Ma egy kicsit zavaros a helyzet, mert ugyan nagyon is kellene a segítség, mégis egyre többen csukják magukra a baba hazavitele után otthonuk ajtaját. Néha azért, mert az apa jelen tud lenni ebben a nehéz, de a család összekovácsolódása szempontjából nagyon is érzékeny időszakban. Ő a segítség, másra nincs szükség. Más meg azért, mert egyszerűen nem akarja, hogy belelássanak az életükbe, nem szereti ennyire kiszolgáltatottnak láttatni magát. Ám így a segítségnyújtó szándékkal érkezők is kint rekednek.

Egyre-másra olvasok-hallok „rémtörténeteket” anyósokról, akik a szülők megkérdezése nélkül mennek, a családra telepszenek, akik vendégként viselkednek. Ki kell őket szolgálni, miközben a frissen szült édesanya szorulna segítségre. Ha ilyen helyzet adódik, nyilván jogos a felháborodás, mert

gyerekágyas időszakban nincs, nem lehet vendégjárás.

A babalátogatást nagyon is szigorú keretek közé szorítja a figyelem, és elvárható a tapintat.

Ám a gyerekágyas anyuka ellátása, kiszolgálása és támogatása más lapra tartozik. Igenis jár a segítség annak, aki néhány napja, egy-két hete szült. Sőt, a gyerekágyas időszak valójában a szülést követő első hat hét. Ebben az időszakban, ha nem is a kezdeti intenzitással, de végig szükséges lehet segíteni az anyukákat.

Mi az, ami igazi segítség a gyerekágy mellett?

A háztartási teendők teljes körű átvállalása például. Még véletlenül se igazi segítség az, ha a „segítő” csak a baba körül sürög-forog, a frissen szült anyuka meg porszívózik, emelgeti a nehéz, nedves ruhával teli kosarat vagy két órán át áll a vasalódeszka mellett.

A megfelelő, főtt ételek biztosítása is olyan segítségnyújtás, amire nagy szükség lehet. Főleg, ha az, aki főz, azt is tudja, mit lehet, mit nem lehet kínálni az anyukának. Káposztát, karfiolt, karalábét, hüvelyeseket például biztosan nem. De azt tapasztalatból tudom, hogy a húsleves, a köményes leves, meg a köményes tojásleves nem csak a régi korokban volt megfelelő „szoptatós” étel, a mai napig megállja a helyét.

Az is óriási segítség, ha a szoptatás előtt tisztába teszi a segítő a babát, majd szoptatás után átveszi büfizésre a kicsit. Mert akkor többet tud ágyban maradni az anyuka, többet tud pihenni, akár aludni is. Így gyorsabban regenerálódik a szervezete, jobban gyógyulnak a sebek, talán még a méhösszehúzódások se fájnak annyira, ha van mód kifeküdni ezt az időszakot, de az első két hetet mindenképp.

Ne féljen senki segítséget kérni, segítséget elfogadni! Ha nyitottak vagyunk, lesz mód visszaadni a segítséget a barátoknak, komaasszonynak, vagy akár a saját anyósunknak, édesanyánknak is. Ha nem is gyerekágyas helyzetben, de más szituációban egészen biztosan.

Ajánljuk még:

Évezredes előítéletek miatt hal meg kétpercenként egy leprabeteg – de te is tehetsz ez ellen!

„A leprabetegség az emberiség egyik legrégibb, ugyanakkor ma is velünk élő nyomorúsága” – írják a magyarországi Lepramisszió oldalán, ahol egy, a legtöbbünk számára ismeretlen világról mesélnek. Ma, a lepra elleni harc világnapján érzelmeket felkavaró utazásra hívunk, amiben Riskóné Fazekas Márta, a Lepramisszió – Magyarország igazgatója vezet bennünket. Az ő személyiségéről és erejéről mindent elárul egy általa gyakran idézett gondolat Kalkuttai Teréz anyától: „Nagy dolgokat tenni nem tudunk, csak kicsiket, de azt nagy szeretettel!”