Hogyan neveljünk magyar gyereket francia módra?

Habár az én fiaim már jócskán túlléptek az első dackorszakon (de hiszem, hogy a kamaszkor egyenlő lesz egy másodikkal), még mindig szembesítenek olyan helyzetekkel, amikor az anyai szív és a józan ész komoly ellentmondásba ütközik. Ha elbizonytalanodok, még most is szívesen utánaolvasok egy-egy témának. Így akadt a kezembe a minap Pamela Druckermann nagysikerű könyve, a Nem harap a spenót.

Ki ne ismerné azokat a párizsi nőket, akik mindig tökéletes outfitben, leheletnyi sminkkel és ápolt körmökkel lépnek az utcára? És ki ismeri a gyerekeiket, akik nem vágják földhöz magukat a pláza közepén, és nemcsak a spenótot, de még a zellert is mosolyogva megkóstolják? 

A szerző fellebbenti a képzeletbeli fátylat a gall nők titkáról (amiről eddig azt hittem, csak Tracy Hogg suttog…). A francia nők másként állnak a gyereknevelés kérdéséhez, mint sok magyar családanya. Persze tény, hogy nem azonos kulturális, anyagi és társadalmi viszonyok között élünk, de bőven lehetne mit tanulni tőlük.

A francia anyák egyszerre szigorúak és engedékenyek, de legfőképp következetesek.

Méghozzá az első perctől ezt a taktikát követik, ami, valljuk be, nem egy egyszerű dolog. Ám mivel alapjaiban ugyanazon elveket követik, amelyeket Rousseau lefektetett az Emile, avagy a nevelésről című regényében a 18. század közepén, elmondhatjuk, hogy ebbe szocializálódtak, és természetes módon „csak” továbbadják a bevált módszereket.

 

Azt vallják, hogy a nap 24 órája olyan kerek egész, amiből nekik is jár, nemcsak a csemetéiknek. Épp ezért keretet adnak mindennek. Szigorú napirendben szabályozzák az étkezések időpontjait, a felkelés, lefekvés pontos idejét, a kettő között pedig teret és időt hagynak a gyerekeknek arra, hogy racionális lényként önmaguk igényei szerint – nem pedig fejlesztő foglalkozásokba burkoltan, órarendszerűen – felfedezzék a világot. A kulcs talán mégis abban rejlik, hogy megkövetelik, de ugyanakkor ők is megadják azt a fajta a tiszteletet a gyerekeiknek, ami a mai rohanó, elanyagiasodott világban sok családból eltűnt.

A szerző szerint a francia anyák közös ismérve, hogy hisznek a kommunikáció erejében, így már újszülöttkortól őszintén, empátiával beszélnek a pólyásokhoz. Türelmesen elmagyarázzák és lefektetik a szabályokat, gyakran használva a „légy szíves” és „jogod van/nincs jogod” kifejezéseket. Utóbbi azért nagyon fontos, mert megerősíti a gyermekben azt, hogy – az adott keretek között – önálló döntésekre képes, önuralommal és véleménnyel bíró lény.  

 

 

Nagy hangsúlyt fektetnek a szülői tekintélyre, így nem kell, hogy a játszótéren szajkóként ismételgessék, hogy „nem szabad, ne csináld”, mert a gyerekük egy határozott „nem”-ből is ért. Talán keménynek tűnik mindez sok magyar anyuka szemszögéből, de tény, hogy a gyerekek egyetlen pillanat alatt megérzik, ha az általunk kimondott szó mögött bármilyen apró kétség is lakozik bennünk, és nem veszik komolyan azt.

A francia anyák képesek várni és kivárni, épp ezért nem ugranak mindig az első nyöszörgésre, hívásra. Ezért van az, hogy a francia kisgyerekek többsége életének első hónapjaiban „megtanulja” átaludni az éjszakát, ugyanis az anyukája csak akkor eteti meg, teszi tisztába, ha a baba valóban igényli azt. Így ha a normális alvási ciklusok között felriadó csecsemő felsír néhány percre, csendben fülelnek felkelés helyett, türelemre intve a babát is.

Visszagondolva a saját tapasztalataimra, én a másodszülöttemet másfél éves korában tudtam leszoktatni a rendszeres éjszakai felkelésről (és evésről). Nehéz menet volt mindkettőnk számára. Viszont a barátnőm, aki a kezdetektől fogva „nem ugrott egyből” a kislánya mocorgására, megmutatta, hogy tényleg működik a francia modell.

A francia anyákhoz hasonlóan én is vallom, hogy a szülői minta felbecsülhetetlen értékű az evési szokások kialakítása során.

Ebben a párizsi nők megint csak kifinomult érzékkel bírnak. Pamela Druckermann szerint a titok nyitja itt is a tanítás. Ha ugyanis leleményesen, sok kedves szóval fűszerezve és változatos elkészítési módokat alkalmazva azt tesszük a gyerek tányérjára, amit mi is szívesen megeszünk, akkor megtanítjuk arra, hogy az evés jó dolog. Persze ennek ellenére sem akar minden kisgyerek főtt sárgarépát enni. Így ha egy falat után elutasítja azt, legközelebb más formában teszi elé az édesanyja, bíztatva arra, hogy így is tegyen egy próbát. A francia anyáknak az tapasztalata, hogy a gyerek sokkal „jobb evővé” válik, ha megtanítják neki szavakba önteni az érzéseit az ételről, miközben ő is ugyanazt kapja, mint a család többi tagja.

A Nem harap a spenót című könyvből számos olyan gyakorlati ötletet meríthetünk, ami itthon is megállja a helyét. Persze vannak, akik bírálják a szerzőt amiatt, hogy számos ponton túl mereven és ridegen áll a gyereknevelés kérdéséhez, elvágva ezáltal a mély és belsőséges anya-gyerek kapcsolat kialakulásához vezető utat. Mások pedig épp a pártját fogják, teret követelve a szabályoknak és a kereteknek, amelyeknek manapság sokszor híján vagyunk. Én azt gondolom, döntsön mindenki a legjobb belátása szerint. 

Én már döntöttem: legközelebb egy boldog nemzet, Dánia gyereknevelési elveit veszem sorra…