Három dolog, amit anyaként Vekerdy Tamástól tanultam, és bevált

Fiatal anyukaként – és nemcsak akkor, de még ma is, amikor már kirepültek a gyerekek – én is  kerestem (és keresem) azokat a módszereket és eszközöket, amivel építem és nem rombolom gyermekeim kreativitását, lelkét, jövőjét. Akkor is, most is voltak és lesznek mellényúlásaim, tévedtem sokat és lehet, még most is, naponta rontok el dolgokat. Rosszat és rosszkor szólok, vagy pont hallgatok akkor, amikor inkább szólnom kellene, ha lehet, okosat.

Anyaként mindannyian hibázunk, sőt sorozatlövők vagyunk, ha gyermeknevelési bakikról van szó.

Három dolgot azonban ki tudtam ragadni a felém áramló (gyakran tudatosan is keresett) eszközök, módszerek közül, amik igen hasznosnak bizonyultak a hosszú évek alatt. Mindhármat Vekerdy Tamás útmutatása alapján építettem be a család életébe.

1. Meséljünk mindennap a gyerekeknek

Bár ez belőlem, meseíró emberből egyébként is fakadt, határozottan megerősített abban, az esti mese az egyik legtökéletesebb módszer arra, hogy a gyerekek érzelmi biztonságát megerősítsem. Ugyan szeretem és nagy erővel védem a népmesék jelen korra is érvényes legitimitását, abban egyetértettem Vekerdy tanár úrral, hogy a népmesék mellett a saját magam által kitalált, a gyerekekre vagy az egyik-másik gyerekemre gyártott mese működik igazán. Az a mese, ami csak úgy kipattan estéről-estére a fejből, ami személyes, rájuk vonatkozóan részletes és nyomon követi mindennapjaik történéseit. Szerették a gyerekek a felolvasott nép- és műmeséket is, de azokért rajongtak igazán, amik csak úgy körbeszőtték őket saját kis eseményeik nyomán.

 2. Anyukák, vasalni tilos

Máig emlékszem milyen felszabadító volt ezzel a gondolattal találkozni úgy, hogy én akkor már rég feladtam a lakás tökéletes rendben tartására tett erőfeszítéseimet. Engem legyőzött a háztartás, én addigra felemelt kezekkel kivonultam ebből a küzdelemből. Úgy is fogalmazhatnék: kapituláltam. Négy gyerek, három kutya, udvar meg egy nagyszabású, rengeteg kosszal járó agrárvállalkozás, szarvasmarhák, lovak és minden, ami ezzel a csomaggal együtt járt eléggé lekötötte a kapacitásomat. Nekem is csak két kezem volt és 24 órából állt egy nap.

Visszatekintve nem csoda, hogy egy idő után nem feszültem bele a vasalás elmaradásába,

de az se hozott ki a sodromból, ha nem volt patyolat a lakás, vagy szaladt a gyerekszoba.

Bár fontos, hogy rendre szoktassuk a gyerekeket, ezt sosem értelmeztem úgy, hogy minden legódarabnak egy sorban kell állnia. Sokkal inkább úgy, hogy legyen egy követhető, rugalmas napirend, és olyan igazodási pontok, amik ritmust adnak a közös életnek. Például az estimese.

Abban bíztam és máig abban hiszek, hogy ha egy gyermek stabil érzelmi környezetben nő fel, meleg, szerető család veszi körül, akkor képes lesz egy olyan belső rend kialakítására, ami személyes fejlődését garantálja, akkor is, ha a külvilág nem ideális, vagy éppen kifejezetten nehézségekkel traktálja. Nálunk nem igazán alakult ki konfliktushelyzet a rendetlenség miatt. Időről időre kampányszerű, közös, nagy pakolásokat szerveztem, de nem volt kritikus pont a rendrakás – kamaszkorukban meg végképp nem.

3. Gyereket nem verünk, és pont

Tökéletesen találkozott Vekerdy Tamás útmutatása az én megközelítésemmel. Azt nem állítom, hogy nem lobbant bennem harag soha, és azt sem, hogy higgadtan kezeltem volna minden nevelési szituációt, de a fizikai erőfitogtatás nem tartozott az eszközeim közé. Néha felemeltem a hangom, vagy zsolozsmáztam hosszasan (és teljesen feleslegesen) valamilyen esemény fölött, de hiába élt velem egy kislány mellett három eleven, minden csínyben benne lévő fiúgyerek is, más eszközökkel is elértem azt, amit szerettem volna.

Nem értettem és soha nem is fogok egyetérteni azokkal, akik bőszen hangoztatják: „engem is vertek, mégis ember lett belőlem”. Mert én is éltem át fizikai bántalmazást és természetesen ember lett belőlem (mi más?), de tudom, hogy könnyebb felnőtt életem lenne most, és kevesebb lelki küzdelem árán értem volna el oda, ahol most vagyok, ha szükségleteimre fókuszáló, meleg, védelmező gesztusokkal találkoztam volna gyermekként agresszió helyett. Ha meghallgatásra leltem volna, együtt gondolkodásra, közös megoldáskeresésre indulatból fakadó arrogancia helyett.