Ha idős szüleinket költöztetjük: hogyan előzzük meg az Ulysses-szindrómát?

A spanyol pszichiáter azt figyelte meg, hogy sok embernél poszttraumás zavarok alakultak ki az új hazában, akut stressz, depresszív tünetek vagy depresszió jelent meg, migrén, tenziós fejfájás, álmatlanság, súlyos fáradtság, étvágytalanság. Ennek a szindrómának időskori változata is létezik, és nemcsak egy másik országba való áttelepedés során fordulhat elő, hanem egy közelebbi költözés után is.

Ahogy a mondás tartja: egy öreg fát nehezen lehet átültetni…

Az idős ember már sokkal nehezebben illeszkedik be egy közegbe, a mindennapi életrendje, szokásai sokszor jelentősen eltérhetnek az új világtól: legyen szó akár egy teljesen új kultúráról, országról vagy csak a nagyvárosról, esetleg a felnőtt gyerekei, unokái generációjának életétől, nem beszélve egy idősotthonról. Természetesen, ez abban az esetben is igaz, ha önszántából dönt a költözés mellett, de még inkább fennállhat, ha kényszerűség vezeti, özvegység, kiszolgáltatottság. Ez fokozza a szindróma kialakulásának kockázatát. 

Gyakorta előfordul, hogy egyedül maradt idős szülőnket átköltöztetjük magunkhoz, de hála és elégedettség helyett morgászást, keserűséget kapunk: érdemes ilyenkor türelmesnek lenni. Egyébként gyönyörűen szól erről a jelenségről Szabó Magda Pilátus című regénye is. 

Megoldás lehet az, hogy nagyon hasonló környezetet teremtünk a költözőnek, mint amit az otthonában megszokott. A konyhában a mosogató és a hűtő legyen hasonló helyen, a mosdóban a mosógép és a kád nézzen ki hasonlóan, és a szobájában is legalább szerepeljenek azok a tárgyak azokon a helyeken, ahol ő megszokta. A mindennapi szokások közül is tartsunk meg minél többet, így a napi ritmus és életrend nem változik meg jelentősen. Természetesen igyekezzünk minél több holmit áthozni azok közül, amelyek számára fontosak, lehetőleg bútorokat is. Beszéljük meg vele, mit szeretne, kezeljük őt felnőtt módra, mert az a célunk, hogy jól érezze magát nálunk, akár évtizedeken keresztül is. Így sem tudjuk pótolni a megszokott közegét, a szomszédokat, adott esetben a helyi templomot… Bátran bízzunk rá apró-cseprő feladatokat az új otthonában, hogy hasznosnak érezze magát és ne unatkozzon. Ráadásul így jobban magáénak érezheti a helyet, nemcsak egy szálláshelynek, ahol ő megtűrt vendég. 

De könnyen kialakulhat ez a szindróma akkor is, ha egy idős ember szociális otthonba kerül. Ebben az esetben szintén jó lehetőség az, ha a lehető legkényelmesebb és legismerősebb közeg fogadja őt. Érdemes előre egyeztetni az ápolókkal az alapigényeiről, és arról, mit hozhat el magával otthonából. Mindezek mellett legalább ennyire fontos, hogy rendszeresen látogassuk.

A szociális otthon nem egy megőrző, ahol aztán ő majd „feltalálja magát”, hanem egy közösség, egyben egy nagyon kemény hierarchia is, amelyben az „erős” van felül.

S valaki „erőssége” abból fakad, hogy többet látogatják a rokonai-ismerősei, többet érdeklődnek felőle a személyzetnél, gyakran személyesen is. Ezzel a személyzet is érzékeli, hogy nem egy elhagyott, „ruhatárba” tett idős emberről van szó, hanem egy emberről, aki továbbra is a család fontos tagja, de különféle okokból (nem egyszer azért, mert maga döntött így), otthonba került. A külvilágból érkező jó kapcsolatok a szerettünk biztonságérzetét is növelik, hiszen nem egyedül áll a teljesen ismeretlen, új közegben, hanem segítenek neki, figyelnek rá „kívülről”.

Amennyiben ezeket az „óvintézkedéseket” megtesszük, sokkal kisebb az esélye annak, hogy idős rokonunk Ulysses-szindrómás lesz, azaz lelkében és testében nem tudja megszokni az új lakhelyét, ami aztán súlyosabb egészségügyi problémákat okoz.