Úgy válasszunk, mint óvodát vagy iskolát – élet a gondozóotthonban

Márta néni hat éve döntött úgy, hogy otthonban szeretne élni, akkor beadta kérelmét. „Akkor kaptam stroke-ot, és úgy éreztem, ez így nem lesz jó. Egyedül éltem, és már nem éreztem magam biztonságban. A családom a tengerentúlon él, és ugyan nap mint nap beszélünk telefonon, de bármi adódik, magam vagyok. Másfél éve végre beköltözhettem az otthonba. Egy kis apartmanban lakom, van egy kis szobám, előtér és fürdő. Ám miénk az egész ház, a folyosó, a társalgó, a templom. Szeretek itt élni.” 

Szűcs Attila Andrással, a Szent Lőrinc Gondozóotthon vezetőjével arról beszélgetünk, hogy Márta néni története korántsem egyedi. „Sokszor halljuk, hogy a társadalom elöregedőben van. Egyrészt tovább élünk, másrészt kevesebb gyermek születik. Míg korábban, időskorban jött, hirtelen betegség néhány hónap, legfeljebb fél év alatt elvitte a beteget, ma az orvostudománynak köszönhetően egyre tovább élünk, akár 90-100 éves korunkig.

Ez viszont azzal jár, hogy idősebb korban számos alapbetegséggel együtt élve egyszer csak eljön az a pillanat, amikor egy ember számára már nem biztonságos, hogy egyedül, gondoskodó felügyelet és szakellátás nélkül éljen az otthonában. Általában ilyenkor merül fel az otthonban történő elhelyezés gondolata, hiszen betegség esetén olyan szakfeladatok is vannak, amelyekhez hiányzik a családtagok alaptudása. Emellett szól egy további érv is, mégpedig az, hogy a hosszabb élettartammal sajnos együtt járhat Alzheimer-kór vagy akár demencia, ez pedig valóban speciális ellátást igényel. Egyre több hozzátartozó jelentkezik olyan igénnyel, hogy édesanyja vagy édesapja ilyen vagy hasonló betegségben szenved, ez pedig egy olyan helyzet, amikor csak szakosított körülmények között lehet jól, biztonságosan és az életminőséget fenntartva gondoskodni.”

Ha felmerül a gondolat, hogy szerettünk számára az otthonban történő elhelyezés lenne a megoldás, akkor úgy érdemes elindulni, mint amikor a szülők a gyerekeknek választanak óvodát vagy iskolát. Ebben az esetben szempont lehet, hogy hol található az intézmény, és milyen szolgáltatásokkal várják a szépkorúakat.

„Amikor helyet keresnek szerettük számára a hozzátartozók, elsősorban a szolgáltatás tartalma után érdeklődnek. Léteznek olyan bentlakásos intézmények, ahol a törvényi minimumot nyújtják a szaklétszám, a felszereltség, az étkezés és a körülmények tekintetében, de olyan otthonok is, ahol nagy súlyt fektetnek arra, hogy a rendszerben plusz szolgáltatások is szerepeljenek. Nyilván a megközelíthetőség is fontos szempont. Mi mára már egy nagy intézménnyé fejlődtünk, a városközponttól egy kissé távolabb vagyunk, ám néhány éve volt egy belvárosi telephelyünk, ahol nem voltak tökéletesek a körülmények, a hozzátartozók mégis szívesen választották, hiszen a belváros közelében volt. Akár ki is lehetett sétálni egy kávéra a belvárosba. Tehát nagyon fontos, hogy megfelelő körültekintéssel járjanak el a hozzátartozók a választás során.”

 

Ha a család kiválasztotta az otthont, ahová a családtag kerülhet, akkor szükséges végigmenni egy adott felvételi eljáráson. Komoly változás ez a családok számára, kisebbfajta krízist is jelenthet. A szakember véleménye szerint éppen ezért nagy gondossággal kell eljárni ilyen esetekben.

„A jelentkezés nem pusztán annyi, hogy megkapják a szükséges csomagot, amit visszaküldenek, majd kapnak egy sorszámot. Ez egy sokkal komplexebb, mentálhigiénés munka, hiszen sok hozzátartozónak lelkiismeret-furdalása, bűntudata lehet amiatt, hogy édesanyját, édesapját idősotthonba kell elhelyeznie – ezt megpróbáljuk valahogyan oldani. Ez számunkra is hasznos, mert az a tapasztalat, hogy ezáltal olyan kapcsolat alakulhat ki köztünk és a család között, amelynek segítségével sokkal könnyebben vészelhetjük át a későbbi, esetleg nehéz helyzeteket. Mindez komoly alap arra, hogy a szolgáltatást nyújtó intézmény jól tudja végezni a feladatát, ugyanakkor lakó és a hozzátartozó egyaránt elégedett lehessen. Tehát az első lépésektől kezdve mindenki kezét próbáljuk fogni.”

S hogy milyen az élet az otthonban? Szűcs Attila András szociális szakemberként került a Szent Lőrinc Gondozóotthon élére, és egy újfajta szemléletet honosított meg. Itt is elsődleges, hogy a beköltözők betegségüknek, ápolási igényeiknek megfelelő ellátást kapjanak, de ugyanennyire nagy jelentősége van annak, hogy ne csak erre fókuszáljanak, hanem arra is, hogy az időskorúak is aktív életet élhessenek.

„Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy hogyan tudunk egy-egy napot megtölteni tartalommal. Az étkezés és a mentálhigiéné mellett nagyon komolyan vesszük azt a feladatot, hogy minden napnak meglegyen a megfelelő struktúrája.

A napi rutin egy kis változatossággal mindig biztonságot ad.

Minden nap ugyanakkor kezdődik a reggeli, aztán – mivel mi katolikus intézmény vagyunk – a szentmise, majd az ebéd, különböző foglalkozások, a gyógytorna és a választható programok. Kollégáimnak az is feladata, hogy motiválják az itt élőket az életállapotuknak megfelelő programokon való részvételre, hogy minél aktívabban élhessék meg életük ezen szakaszát.”

Sokakban felmerül a kérdés, hogy meg lehet-e szokni az új életet, kialakítható-e egyfajta normál életvitel. A tapasztalatok azt mutatják, hogy igen. A szépkorúak nemcsak megszokják, hanem megszeretik az otthont, hiszen sokszor jobb életminőséget kapnak, mint amit a saját otthonukban meg tudnának valósítani.

 

„Mottónk: »hit, biztonság, otthon«. A biztonságot nagyon szeretném kiemelni, hiszen ezen túl minden olyan szolgáltatást megkaphat, amit otthon nem biztos, hogy elért. Ha valaki magányosan otthon csak a tévé előtt ül, az nem ugyanaz az életminőség, mint amikor beül egy kutyás terápiára, vagy jönnek a bohócdoktorok, tehát teljesen más élményekhez jut. Mindennap elmehet misére, nem kell napokat, heteket várni, és ezenkívül számos foglalkozás közül lehet választani. A légkör családias, ismerik egymást a lakók, beszélgetnek, ha pedig szeretnének maguk lenni, akkor visszavonulhatnak a saját életterükbe. Ezek lehetnek 2-3 ágyas szobák, vagy akár apartmanok. Külön részlegben gondoskodunk az Alzheimer-kórral és demenciával küzdő lakókról. 

Az otthonokkal kapcsolatos előítéletek ma már ritkábbak, de azért megjelennek néha-néha, meséli az igazgató. „Akadt olyan hozzátartozó, aki azt mondta: »Nem is gondoltam arra, hogy az anyukámat be kell tenni egy szegényházba.« Ennek megvannak a múltbeli gyökerei, így működött évtizedekkel ezelőtt, hogy ha valaki egy településen az utolsó előtti házban lakott, és nem volt hozzátartozója, elszegényedett, akkor idősotthonba került, és akkor azt mondták, hogy elment a szegényházba.

Persze a mostani idősek jobban szeretnék, ha a gyerekeik ápolnák őket, hiszen annak idején ők is ezt tették, azonban a világ nagyot fordult, megváltozott.

Amikor a hozzátartozókkal találkozom, jó részük azért érkezik, mert a családtag hirtelen olyan súlyosan megbetegszik, hogy nem tudják  ellátni, esetleg az ország vagy a világ másik részébe költöztek, hátrahagyva nagymamát vagy nagypapát. Ez már egy újfajta kényszer, ilyenkor a korábbi előítéletek már a háttérbe szorulnak. Azt hiszem, hogy  az évek múlásával egyre kevésbé lesznek az emberek előítéletesek, mert lesz már tapasztalatuk, hogy mit lehet az adott idősotthonban megkapni.”

Szakemberek azt mondják, ne csak azokra gondoljunk, akik jelenleg otthonban élnek. Az életkor kitolódásával a ma még középkorú emberek is kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy már nem tudják a kertet gondozni, nem tudják a házat kitakarítani. Ahogy megtervezzük az életünket az óvodától az általános iskolán, középiskolán, egyetemen át a munkahelyig, éppúgy érdemes tervezni az időkort is, az öngondoskodás egyik formájaként. Mindannyian tudjuk, nem élünk örökké. De sem szeretteinknek, sem nekünk nem mindegy, hogy milyen minőségben telik az a bizonyos aranykor…