„Gyere már, öltözz már! El fogunk késni!” – A nehezen ébredő gyerekek esete

A sorrend a nem akarásban lehet eltérő is, mert bizony előfordul, hogy még szinte alszik a gyerek, de a reggeli kakaóval csalogatjuk, vagy félig még alszik, és akkor tudjuk rácsempészni azt a ruhát, amiben reggel majd elindul. Néha meg az utcán vágtatva tudunk pár falatot belegyömöszölni a gyerekbe, de akkor is csak azért, mert akkorákat ásít, hogy éppen bele lehet nyomni a szendvics felét a szájába.

Nem kell ítélkeznünk az ilyen típusú gyerekek felett, és nem kell ujjal mutogatni: a szülő beállítottságától, idő- és munkaszervezésétől függetlenül vannak gyerekek, akik minden reggel megnehezítik a szüleik dolgát. Más gyerekek meg kakasszóra ébrednek, maguktól. Frissek, mint a hajnal, maguktól. Dalolászva fogyasztják a reggelit, mosolyogva, csicseregve. Öltöznek, mint a kisangyal, önállóan. Soha, semmilyen akadályt nem gördítenek a haladás útjába.

Aztán lehet, hogy ugyanabban a családban, ugyanazoknak a szülőknek a másik gyereke minden reggel rongyosra tépi a szülők idegeit,

mert semmit nem csinál, mi öltöztetjük, de még abban sem működik együtt, sőt, visítozik, mert beleakad a haja valamibe, nem megy át a feje a pólón, és mindenféle történik vele, ami fáj, hiszen teljes ellenállásban van. Ha eszik, akkor csigalassan, a müzlit úgy ötpercenként teszi a szájába, idegesítő nézni is. Semmit nem akar, és ha épp nem zombi, akkor morog is, amit nehéz bírni türelemmel, vagy ami még rosszabb: sír. Nem bosszantóan, hisztisen, hanem úgy, hogy az a szívedet tépi szét, és azon járatod az agyad, hogyan hazudhatnál betegséget neki, és maradhatnátok otthon, tojva mindenféle oktatási intézményre.

Mert vannak gyerekek, akiket hatkor az ágyból se lehet kiráncigálni, de hét órakor angyali arccal ébrednek. Reggel fél hétkor az illatos teát se fogadják el, de egy óra múlva degeszre tömik magukat. Vannak gyerekek, akiknek kora reggel egyszerűen nem hajlik a keze-lába, (de tényleg nem, esküszöm, tapasztalatból írom) nem lehet pulcsit, zoknit, cipőt adni rájuk,

de kis idő múltán, mint az életre kelt kis robotok, maguktól rakják a végtagjaikat oda, ahova kell.

Szülő legyen a talpán, aki könnyen boldogul a nehezen ébredő gyerekkel. Meg azzal a gyerekkel, aki még alszik akkor is, amikor látszólag ébren van, de hiába van nyitva a szeme – se lát, se hall. Nem sokat érzékel a külvilágból. Az anyai noszogatás meg: hogy ébredj már, csináld már, add már a kezed, dugd a lábad, jaj, egyél már… egyik fülén be, a másikon meg ki. Úgy bambul, hogy „nézni is tereh”.

Higgyétek el, nem szülői hanyagság, ha egy gyerek úgy születik, hogy a valós ébredése meg az ágyból való kiimádkozás között jelentős időkülönbség feszül. Az a gyerek így született, nem a késő éjjeli tévénézés áll a háttérben, nem a szülői gyengeség a nevelési szabályok felállítására és betartatására. Hanem ilyen a gyerek.

Kell idő, mire beindul az alaplap. Addig csak zümmög, lehetetlen vele a normális kommunikáció. Hiába kattintgatunk, üres marad a képernyő.

Ezért aztán az ilyen szülők, szegények, különféle taktikákat próbálnak bevetni. Amelyek vagy működőképesek vagy nem.

Például a kedvenc, de tényleg a kedvenc ruhát készítik elő már előző este. Meg a kedvenc reggeli kerül az asztalra. A kedvenc zenével ébresztgetik. Ezer trükkel próbálkoznak. Délutáni programokkal csalogatnak… de hol van a délutáni játszóterezés még hajnalban?

Szegény szülők, én tényleg szívből sajnálom őket, mert aligha van életképes és igazán hatékony megoldás.

Mégis türelemmel kell csinálni. Már csak azért is, hogy a gyerek lelkébe ne égjen be a noszogatás. Ne az maradjon meg élményszinten, hogy ébredj már, keljél már, ugorj ki az ágyból. Edd már meg, idd már meg, induljunk már! Sapka? vedd már fel! Hol a kezed, gyere már!

Mert el fogunk késni. El fogunk késni. El fogunk késni!

Bár ne késnénk el soha, sehonnan.