Fantáziafőzelék, avagy a teremtett valóság: nálunk a láthatatlan kutyát is itatni kell

Csalán is került a kotyvalékba, pedig csípett, mint a csuda. De került abba gólyahír, meg kígyóvirág is. Már nem tudom, mi volt az igazi neve a kígyóvirágnak, de olyan volt, mint egy apró, lila buzogány. Amikor abból főztük a levest, folyton a lábunk alá néztünk, nem tekereg-e a közelünkben néhány kígyó. A helyi gyereklegenda szerint ugyanis aki azt a virágot leszakítja, megmarja egy kígyó. Igazi bátorságpróba volt tehát a főzés gyerekként, de mi imádtuk. Boldogan pacsmagoltunk a szemétből kihalászott konzervdoboz-fazekainkban.

Főztünk a babáknak, azoknak is, akik nem is léteztek, csak a fantáziánk varázsolta körénk. A fantáziánk ültette azokat a körberakott fatörzsekre. Nem kellett babaház, babakonyha, se alumínium, se műanyag kellékek ahhoz, hogy órákon át, teljes lelkesedéssel éljük meg szerepeinket.

Most anya vagyok, aki altatja a gyerekeit, ágyat vet és betakar. Aztán anya vagyok, aki főz, majd varrónő. Kicsit később már a tanító szerepét is felöltöttem. Mezei iskola volt a mienk, a természetben vettük át a tananyagot. Ezernyi mesét, verset mondtam a testvéreimnek, vagy a szintén fatörzsekre ültetett láthatatlan tanítványoknak.

A gyermeki fantázia nem ismer határokat, nem ismer lehetetlent. És nem ismer láthatatlant sem. Olyannyira nem, hogy azt is természetesnek veszi: amit ő lát, amit képzelete valóságként él meg, azt a felnőttek is úgy látják. Mindig is csodálkoztam gyerekként, hogy ami az én szemem elé tárult, az, ahogyan én látom a világot, ahogy az én fantáziám benépesíti a világot ezernyi csudalénnyel, az a felnőttek számára nem látható. Egy másik gyereket persze könnyű volt ebbe a mesebirodalomba becsalogatni. Mi az, hogy! Szerettek a körülöttem élő gyerekek hozzám csatlakozni, mert nem unatkoztak egy percre sem. Ahogy most peregnek a mondatok a billentyűk alól, pont így pergett a nyelvem is gyerekként.

Mesevilágot teremtettem magamnak és másoknak is, amelyben színesebb, szebb és izgalmasabb volt a valóság.

Talán ti is így voltatok vele gyerekként: de én a rozsdás konzervdobozt tényleg csillogó kisfazéknak láttam. A fadarabot babának, a kavicsot meg annak, amire éppen szükség volt. Néha kavics volt a hús a fantáziafőzelék tetején, néha kisbogár, aki az anyukáját keresi, néha katona. A tulipánt minden gond nélkül királylánnyá alakította a képzeletem, a rózsát meg herceggé, aki éppen lekaszabolja a sárkányt (a kardvirágot).

Volt olyan bokor a kertben, amit azért kerültem, mert azt minden alkalommal dzsungelnek látta a szemem. Féltem, hogy ha a közelébe merészkedek, magához ránt, és onnan nem vezet út sehova. Hogy honnan vettem akkoriban azt a gondolatot, nem tudom. De ahogy nem tudjuk, mi táplálja a gyermeki fantáziát, a gyermekek szorongásának okát is éppolyan nehéz megragadni.

Azért nagymamaként olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy ráláthatok ismét a gyerekek határtalan képzeletére. Pár hete két, távolabb élő unokámmal az udvarukon voltunk, ők önfeledten játszottak. Az egyik biciklizett, a másik meg dömperrel kavicsot szállított.  

A másik, az anyai nagymama is ott volt velünk. Egyszer csak odaszólt a nagyobbik gyerek, a négyéves, a másik nagymamának: „Mama, miért nem adsz inni a kutyáknak?”  Ő szegény azonnal ugrott, és magyarázkodott, mert hát nincs is kutyája a családnak. Nincs minek vizet adni. A gyerek azonban ragaszkodott hozzá, hogy de bizony van ott az udvaron kutya, több is, és szomjasak. Addig nem is tántorított, amíg a mamája meg nem „itatta” a láthatatlan kutyákat. Természetesen felnőttként már én se látok mindent úgy, mint gyerekként.

Talán már nemcsak a szemem, a külső, de a belső látásom se olyan éles, mint régen. Így eshetett meg, hogy amikor kedvesen segíteni akartam, és azt javasoltam, hogy a fal tövébe borítsa ki a kavicsot a kicsi, rám szólt erővel és értetlenül: „Kavicsot? Ez búza, hát te nem látod?”

Sajnos már nem mindent, nem úgy, és ezt nagyon-nagyon fájlalom.