Család

Fantáziafőzelék, avagy a teremtett valóság: nálunk a láthatatlan kutyát is itatni kell

Gyerekként a legtermészetesebb volt, hogy az udvaron, kertben talált gyomokból, néha sárból, mindenféle levest meg főzeléket készítettünk a képzeletbeli játékkonyhánkban.

Csalán is került a kotyvalékba, pedig csípett, mint a csuda. De került abba gólyahír, meg kígyóvirág is. Már nem tudom, mi volt az igazi neve a kígyóvirágnak, de olyan volt, mint egy apró, lila buzogány. Amikor abból főztük a levest, folyton a lábunk alá néztünk, nem tekereg-e a közelünkben néhány kígyó. A helyi gyereklegenda szerint ugyanis aki azt a virágot leszakítja, megmarja egy kígyó. Igazi bátorságpróba volt tehát a főzés gyerekként, de mi imádtuk. Boldogan pacsmagoltunk a szemétből kihalászott konzervdoboz-fazekainkban.

Főztünk a babáknak, azoknak is, akik nem is léteztek, csak a fantáziánk varázsolta körénk. A fantáziánk ültette azokat a körberakott fatörzsekre. Nem kellett babaház, babakonyha, se alumínium, se műanyag kellékek ahhoz, hogy órákon át, teljes lelkesedéssel éljük meg szerepeinket.

Most anya vagyok, aki altatja a gyerekeit, ágyat vet és betakar. Aztán anya vagyok, aki főz, majd varrónő. Kicsit később már a tanító szerepét is felöltöttem. Mezei iskola volt a mienk, a természetben vettük át a tananyagot. Ezernyi mesét, verset mondtam a testvéreimnek, vagy a szintén fatörzsekre ültetett láthatatlan tanítványoknak.

A gyermeki fantázia nem ismer határokat, nem ismer lehetetlent. És nem ismer láthatatlant sem. Olyannyira nem, hogy azt is természetesnek veszi: amit ő lát, amit képzelete valóságként él meg, azt a felnőttek is úgy látják. Mindig is csodálkoztam gyerekként, hogy ami az én szemem elé tárult, az, ahogyan én látom a világot, ahogy az én fantáziám benépesíti a világot ezernyi csudalénnyel, az a felnőttek számára nem látható. Egy másik gyereket persze könnyű volt ebbe a mesebirodalomba becsalogatni. Mi az, hogy! Szerettek a körülöttem élő gyerekek hozzám csatlakozni, mert nem unatkoztak egy percre sem. Ahogy most peregnek a mondatok a billentyűk alól, pont így pergett a nyelvem is gyerekként.

Mesevilágot teremtettem magamnak és másoknak is, amelyben színesebb, szebb és izgalmasabb volt a valóság.

Talán ti is így voltatok vele gyerekként: de én a rozsdás konzervdobozt tényleg csillogó kisfazéknak láttam. A fadarabot babának, a kavicsot meg annak, amire éppen szükség volt. Néha kavics volt a hús a fantáziafőzelék tetején, néha kisbogár, aki az anyukáját keresi, néha katona. A tulipánt minden gond nélkül királylánnyá alakította a képzeletem, a rózsát meg herceggé, aki éppen lekaszabolja a sárkányt (a kardvirágot).

Volt olyan bokor a kertben, amit azért kerültem, mert azt minden alkalommal dzsungelnek látta a szemem. Féltem, hogy ha a közelébe merészkedek, magához ránt, és onnan nem vezet út sehova. Hogy honnan vettem akkoriban azt a gondolatot, nem tudom. De ahogy nem tudjuk, mi táplálja a gyermeki fantáziát, a gyermekek szorongásának okát is éppolyan nehéz megragadni.

Azért nagymamaként olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy ráláthatok ismét a gyerekek határtalan képzeletére. Pár hete két, távolabb élő unokámmal az udvarukon voltunk, ők önfeledten játszottak. Az egyik biciklizett, a másik meg dömperrel kavicsot szállított.  

A másik, az anyai nagymama is ott volt velünk. Egyszer csak odaszólt a nagyobbik gyerek, a négyéves, a másik nagymamának: „Mama, miért nem adsz inni a kutyáknak?”  Ő szegény azonnal ugrott, és magyarázkodott, mert hát nincs is kutyája a családnak. Nincs minek vizet adni. A gyerek azonban ragaszkodott hozzá, hogy de bizony van ott az udvaron kutya, több is, és szomjasak. Addig nem is tántorított, amíg a mamája meg nem „itatta” a láthatatlan kutyákat. Természetesen felnőttként már én se látok mindent úgy, mint gyerekként.

Talán már nemcsak a szemem, a külső, de a belső látásom se olyan éles, mint régen. Így eshetett meg, hogy amikor kedvesen segíteni akartam, és azt javasoltam, hogy a fal tövébe borítsa ki a kavicsot a kicsi, rám szólt erővel és értetlenül: „Kavicsot? Ez búza, hát te nem látod?”

Sajnos már nem mindent, nem úgy, és ezt nagyon-nagyon fájlalom.

Ajánljuk még:

Az együttlét maga a program – luxus helyett azt adom az unokáknak, amire a leginkább vágynak

Nagymamának lenni csodálatos, és egyben olykor nehéznek tűnő feladat. Néha csak rövid időt tölthetünk az unokával, és amúgy is sok a feladat, ezért amikor együtt vagyunk, szeretnénk mindenképp megmutatni, mennyire szeretünk, mi mindenre vagyunk képesek (a gyerekért). De azt hiszem, tévút ez, mert az unokáknak valójában nincs szüksége semmi másra, csak az együttlétre. Ha pedig az megvalósul, nem az a kérdés, mivel teljen el az idő, hanem az, hogyan.