Így neveld a szülődet hálából, hogy ő téged felnevelt – mert a felnőtt is ember!

Az ítélkező gyermek

„Engem senki nem ért meg”, „én biztos jobban fogom csinálni”… Sarkalatos megállapítások, amelyek egy ponton minden kamasz száját elhagyják. Amikor elkezd megjönni „a magunkhoz való eszünk”, láthatóvá válnak példaképeink hibái. Azaz mikroszkóp alá helyezzük szüleinket, tanárainkat, döntéshozóinkat (az erősebbeket, a befolyásosabbakat és a határozottabbakat), akik irányítják életünket, meg akarják mondják, hogy mi helyes, mi helytelen.  

És bizony az összehasonlítások után láthatóvá válnak a felnőttek gyarló, esendő tulajdonságai is. Megértjük, hogy a tekintélyt, amit adottként tárnak elénk, nem feltétlenül példaértékű tettek sora igazolja. Olyanok próbálnak minket befolyásolni, akik maguk is alárendeltjei a társadalmi táncnak, és sokszor elvétik a lépést. Olyan munkát végeznek, amit nem szeretnek, veszekednek, hűtlenkednek, elválnak, pletykálnak, hazudnak, szánalmas kompromisszumokat kötnek… Sosem tudtam csakúgy „tekintélyt tisztelni”, nálam a tiszteletet ki kell vívni, érdemelni. 

Varga Rózsa és jómagam, Sós Dóra Gabriella, a ’90-es évek elején

Az én eszmélkedésem – amikor megtudtam, hogy „a felnőtt is ember” –, tizenkét éves koromban kezdődött. Akkoriban sokszor gondoltam/mondtam ilyesmiket: „Te nekem ne akard megmondani, mi a tuti, mert nálad sem vált be”. Lázadtam, megkérdőjeleztem, vádoltam, engedetlenkedtem. Valószínűleg ez azért volt, mert két év leforgása alatt elvesztettünk három nagyszülőt, és ez megviselt. Bele sem gondoltam abba, hogy a szüleim is törékenyek: hogy a gyász ellenére is próbálnak elevickélni valahogy az életben, megfelelni a kötelezettségeiknek, és ez nem megy mindig tökéletesen. 

Azt hittem, én vagyok a világ közepe, és megvolt a sarkalatos véleményem a buta felnőttekről. Évek kellettek, mire rájöttem, mennyit számít az, hogy ki honnan jön, mit hoz magával, milyen lehetőségei és nehézségei vannak. Ezek függvényében az is egészen más színezetet kapott, hogy ők mit adnak tovább.

A boldogulás kulcsa

Minden szülő azt szeretné, hogy gyermeke idővel egészséges, boldog, önálló, sikeres felnőtt legyen. Ám szülő legyen a talpán, aki a mai világban meg tudja mondani, mi biztosítja jobban a gyermeke boldogulását. Így jobb híján ismétli a mások által szajkózott szentenciákat, vagy magából indul ki: „Legyél kitűnő tanuló, így bármelyik egyetemre bejutsz.” „Tanulj nyelveket, hogy kinyíljon neked a világ.” „Legyen szakmád, arra mindig szükség lesz.” 

Arról már ritkábban szól a fáma, miképp légy felelősségteljes, empatikus, hatékony, egészséges, boldog, optimista, kritikusan gondolkodó.

Az, hogy felértékeltük ezeket a képességeket, szerintem a jóléti társadalom hozadéka. Egyáltalán a témáról érdemben gondolkodni is csak az utóbbi évtizedek kényelmében jutott idő, vagyis szüleinket nem tanították tudatosan ilyesmire. Sokan valóban modernkori luxuscikknek gondolják azokat a dolgokat, amelyek a mi huszon-harmincéves életünknek alapvetései: egyenrangúságért való harc, a kisebbségek elfogadása, klímatudatosság, kritikus gondolkodás, a mentális egészség megőrzése, konfliktuskezelés stb. Ezek olyan kulcseszközök, amelyek segítenek bennünket, hogy ne csak éljük, hanem minőségibb módon éljük.

Varga Rózsa, Sós Mihály, Sós Dóra Gabriella és Panka kutya

Az idősebb tanulhat a fiataltól, fiatal az idősebbtől

A családom – talán sok más magyar családhoz hasonlóan – generációról generációra változott, lépett egyről a kettőre. A cselédsorból származó nagyszülőimet nem a karrier inspirálta, hanem a túlélés és a tisztességes megélhetés biztosítása: azért éltek, hogy legyen a gyereknek ruhája, gyógyszere, ideje a tanulásra, a munkájára.

Elsőgenerációs egyetemista szüleimet az excellencia motiválta. Hogy az érettségi helyett legyen diploma, a panel helyett családi ház, a balatoni nyaralás helyett külföldi út, a gyerek bármely szakkörre járhasson, nyelvet tanulhasson, ingatlannal rendelkezzen.

Így engem már az motiválhatott, hogy a jó jegyeimből fakadóan olyan egyetemi képzésre járjak, ami engem vonz és inspirál, olyan partnert válasszak, aki boldoggá tesz, akkor szüljek, amikor a karrierem már biztosított.

A mindenkori szülők mindig a lehető legjobbat akarták adni a gyerekeiknek. A szüleim hálásak az ő szüleiknek, és én hálás vagyok az enyémeknek. Ezt a hálát pedig sok más dolog mellett úgy tudom kifejezni, hogy igyekszem én is visszaadni nekik valamit, tanítani őket. Mert a mindenkori gyerekek is taníthatnak a szüleiknek egyet s mást, ha jól alakul az életük. Igenis mást, többet, jobban tudhat a fiatal, mint a szülei, pusztán azért, mert előrébb indult az élet futóversenyén, mint ők – éppen nekik köszönhetően. 

Míg ők összekuporgatott pénzüket arra szánják, hogy mi házat építhessünk (hamarabb és könnyebben, mint ők valaha), én például arra tanítom idősödő szüleimet, hogy

• a kommunikáció fontos,
• nem attól lesz igazi az ünnep, hogy porcelánt adunk érettségire vagy hatfogásos menü vár az asztalon karácsonykor.
• szólhat a saját életük róluk, nem kell miattam aggódniuk,
• az „énidő” igenis fontos,
• választhatunk aszerint családot, amit a valódi érték, nem pedig a puszta vérség vagy az „így illik” vezérel,
• mondhatunk nemet, és akkor is szeretni fognak minket,
• lehetünk törékenyek, és akkor is lesz, aki felemel,
• priorizálhatjuk a fizikai és mentális egészségünket más dolgokkal szemben, hogy minél tovább itt legyünk…

Mindezen védett szépségek megtapasztalását nekik köszönhetem. Ha mindezt nem zúzza össze egy pandémia, egy gazdasági válság, egy 3. világháború, jó eséllyel további értékekre lelünk majd. Adja Isten (vagy saját józan eszünk közösségi szinten), hogy ne kelljen a nulláról felfedezni ezeket az értékeket újra!

Képek: a szerzőtől