Egy szempár, ami nem kísér el többé

A hideg szín mögött sok minden megbújt. Ott voltak a bukovinai hányattatások, a szegénység, a félelem, a küzdelmes vándorlás, aztán szépen lassan rárakódott a szerelem nagyapám iránt, akivel egy átlagos hétköznapon sebtiben összeházasodtak, majd mentek vissza kapálni a földekre. Később hozzáadódott a gyermekei iránti szeretet, mely következetes és mindig igazságos szigorral társult. De ott volt az a határozottság és bátorság is, melyre akkor volt óriási szüksége, mikor éppen szembeszállt a Tanácsháza embereivel, akik a család egyetlen tehenét készültek elvinni. Ezeket számos alkalommal elmesélte nekünk…és még mennyi mindent! Rengeteg fájdalom, küzdelem, de még annál is több öröm, élmény és érzelem bújt meg a történeteiben. Számára a legfontosabb a család volt, az egymást követő generációk, a gyerekek, akikre gyakran vigyázott, és akik sosem tegezték.

Egészen korán megtanultam, mit jelent, hogy nem vagyunk pertuban. Azonban annál nagyobb békességben voltunk. 

Azt szokták mondani, hogy az ember akkor válik igazán felnőtté, amikor a szülei már nincsenek az élők sorában. Szerintem ez a pillanat sokkal inkább kötődik a nagyszülők halálához. Velem pontosan egy éve történt meg. Akkor kaptam a hírt, hogy a Mama itthagyott bennünket. Számos alkalommal kimondta, hogy menni szeretne…hívő asszony volt, azért imádkozott, hogy minél hamarabb a Papával lehessen, hogy újra összeházasodhassanak odafent a felhők felett, ahogyan az unokaöcsém megfogalmazta ezt kicsi gyerekként a Papa halálakor. Remélem, hogy valóban így történt.

Remélem, hogy a 92 évesen már törékeny és engedetlen testéből kiszabadulva a lelke mosolyogva kisétált a keskeny kis járdán, mely a házának üvegezett tornácától a kapuig vezetett. Közben látta az ükunokáit, ahogyan a fal melletti málnabokor termését kóstolgatják. Látta az összes dédunokáját, akik a hátsó udvarban kis kezükkel segítenek neki összegyűjteni a tyúkok alól a még meleg, friss tojásokat. 

Látta az utacskát szegélyező kardvirágokat, amiket egyszer mind lekaszáltam, mikor elment bevásárolni, és a Papára hagyott. Azt gondoltam, elfáradtak szegények, olyan régóta álltak ott hősiesen, virágba borulva. Ezt mondtam neki, mikor a csodálkozástól majdnem kiejtette a kezéből a kockás szatyrokat. De nem szidott meg, inkább a Papának tett szemrehányást.

Látta azokat a szőlőtőkéket, melyek leveleit a nővéreim és unokatestvéreim serényen letépdesték, majd pedig a nagyszoba ablakain keresztül mind bedobálták a házba.

Megelevenedtek előtte a fiai, a három ördögfióka, akiket a barátaikkal együtt mindig a saját udvarába terelgetett, hogy ott játsszanak, hogy szem előtt legyenek. Akiknek gyorsan készített egy krumplipogácsát, hogy éhen ne maradjanak a boldog, fáradságos szaladgálás után.

Látta a szomszédasszonyokat, akikkel összejártak, akikkel együtt mindent tudtak a falu összes lakójáról. Minden öröm, minden fájdalom, az összes gazemberség és a megannyi lélekért szóló harangszó is a tudomásukra jutott. Azóta már ők is mind elmentek.

Tavaly pedig a Mama is. Ettől sok minden megváltozott.

Ezután már nem lehetek kislány, aki az asztal alá ülve megbeszéli vele, mi legyen a napi program, nem kérhetem, hogy „jajj, csak Erzsi nénihez ne menjünk!”, nem lehetek már unoka, aki a szeme láttára cseperedik apróságból fiatal nővé, majd anyává. Nem lehetek vele.

Lehetek viszont valaki, aki elmeséli, milyen volt Ő, milyen volt a háza, milyen volt a keze és a szeme…

Azóta a házában már mások laknak. Nem megyek arra. Nem szeretném máshogy látni azt a helyet. Két dolgot hoztam el onnan. Két kis asztalt. Talán ez sem véletlen, hiszen az asztal fontos. Legalábbis nekem az marad…