Család

Édes kis kizsákmányolás: így lett a nagytatám hobbijából családi kisvállalkozás

Sötét haj, kreol bőr, csodaszép szemek, magas termet, hosszú lábak és erős kezek – ilyen volt az én drága nagytatám, aki a nyugdíjas éveit édes kis kizsákmányolással, azaz méhészkedéssel töltötte. Mindezt azonban még a halála előtt egy igen ravasz, és minden bizonnyal előre jól kitervelt módon szépen lassan átruházta az utódokra, így vált mára a szeretettel tarkított hobbijából családi kisvállalkozás.

Feri tata hobbija, majd későbbi hivatása csínját-bínját az internetről és különböző vaskos könyvekből sajátította el, na meg persze olyan szakértőktől, akik már javában jártasak voltak a témában. Nem volt rest időt, energiát és pénzt befektetni, nem szégyellt kérdezni, folyamatosan tanulni és fejlődni. Sőt, a korához képest végtelenül nyitott volt az újításokra és az egész világra. Arra a világra, amit egyébként már maga is jól ismert, és pontosan tudta: amíg él, nem lesz benne új a Nap alatt.

Remekül ismerte a növényeket, értett a nyelvükön, pont úgy, mint a gyümölcsök nyelvén. Szilvafák voltak a ház előtt, füge a bejáratnál, dió az udvarban. A teraszt muskátlik díszítették (a virágcserepeket maga készítette el nekik), velük szemben, az udvar túlsó felén pedig egy óriási gyöngyvirágbokor feküdt. A két térfelet egy gazdagon termő, piros és sárga szőlő borította lugas kötötte össze, amit szintén maga alakított ki. Egy kapuval beljebb, a kert bal oldalán sárgabarack és cseresznye, a kerítés lábánál egy szederbokor húzódott meg. Jobbról pedig a doboz alakú méhkaptárok. Ezek nagy részét szintén maga eszkábálta össze erős, vaskos kezeivel, hatalmas tenyerével, és az idő múlásával meggörbült ujjakkal. Idővel a ládákban lakó méhekkel is megtalálta a hangot.

Tata az ismerkedést az alapoknál kezdte: olvasott a méhek múltjáról – megtettem rá emlékezve én is. Megtudtam, hogy háziasításuk mintegy 6000 évvel ezelőtt kezdődött, és a selyemlepke mellett voltaképpen az egyetlen korán háziasított rovarfajként vált ismertté a világon. Megporzó tevékenysége miatt az évek alatt az egyik legfontosabb haszonállat lett, eddig 28 alfaját ismerték el, ezeket pedig azóta méhfajtáknak is nevezik. Közép-Európa keleti részén, beleértve így a Kárpát-medencét is a krajnai fajta a leggyakoribb.

Tudjuk, hogy a méh egy államalkotó rovar, ami azt jelenti, hogy több tízezer egyede él együtt egy családban. A méhcsaládot pedig eltérő morfológiájú és funkciót betöltő egyedek, kasztok alkotják. Mesterséges tartásukat és az általuk begyűjtött nektár feldolgozását méhészkedésnek nevezik, ami tulajdonképpen egyfajta édes kis kizsákmányolásra épül: a méz kizsákmányolására. És mivel viszonylag hosszú a mézelő növények virágzási időszaka, így a méhek ehhez a bizonyos nektárhoz is tovább hozzá tudnak jutni, ami a méhészek szempontjából is nagyon előnyös, ugyanis így a kínálat nemcsak, hogy sokszínű, de hosszú életű is lehet, vagyis a polcaikon mindig akadhat egy kis akác, repce, napraforgó és hársméz is. Persze, csak akkor, ha az időjárás is kedvez – de ez már a gyakorlati rész, amit tata szintén nem félt megismerni.

Megépítette a ládákat, beszerezte az elengedhetetlen használati eszközöket, de az időjáráshoz csak alkalmazkodni tudott. Ez utóbbi az, ami meghatározza, mennyi és milyen minőségű lesz a begyűjtött, lépben elhelyezett és a méhek által gondosan viasszal lefedett nektár, majd ezáltal az abból kinyert méz.

A kinyeréshez általában egy centrifugás gépet használnak ma is: belehelyezik a lépet, s amint az teljesen kiürült, a mézet elcsomagolják.  Kevesen tudják, hogy ahhoz, hogy egy üveg mézet ki tudjanak préselni mindebből, a méheknek rengeteget kell repülniük. Ám, ha az időjárás megengedi, akkor egyszerre több helyről és többféle virágból is sikerülhet mindez. A méhészek nem titkolt célja pedig éppen ez, minél több, csinos kis üveget megtölteni a nemes, folyékony, legtöbb esetben aranysárga, és végtelenül egészséges édességgel, ami minden szívet képes megmelengetni. Egyszerűen azért, mert úgy árad belőle a boldogság, mint a nagytatámból a szeretet, amely rendszerint megfoghatatlan, tiszta és könnyű volt. Gyakran kemény és határozott, mint a bekristályosodott finomság, de mégis igazi és örök – pont mint a méhek léte és munkája. Létfontosságú.

A méhek gondozása átruházható: mint kiderült, a méhek nyelvén való kommunikáció igenis tanulható és tanítható. Azt hiszem erre a legjobb példa Feri tata, aki miután elsajátította a legfontosabb ismereteket, egy-egy beszélgetés során át is adta azokat a nagynénémnek és az ő férjének, illetve az unokatestvéreimnek, akik közül az egyik jelenleg is azon dolgozik a barátnőjével, hogy a Vajdaság bánáti részén még népszerűbb legyen a papa által kikísérletezett, abszolút kézműves technikára alapuló, egészséges nyalánkság.

És, hogy lehet-e ez az üvegbe zárt, családi kis csoda az ő keze munkája nélkül is olyan klassz, mint, amilyen az általa előállított volt? Azt hiszem nem. Egyszerűbb és modernebb technikával, vagányabb értékesítéssel viszont megmaradt egy alázatos hobbi a családban, és élhet tovább egy sikeres kisvállalkozás, amit a tata indított.

Felhasznált irodalom: ITT és ITT.

Ajánljuk még:

Az együttlét maga a program – luxus helyett azt adom az unokáknak, amire a leginkább vágynak

Nagymamának lenni csodálatos, és egyben olykor nehéznek tűnő feladat. Néha csak rövid időt tölthetünk az unokával, és amúgy is sok a feladat, ezért amikor együtt vagyunk, szeretnénk mindenképp megmutatni, mennyire szeretünk, mi mindenre vagyunk képesek (a gyerekért). De azt hiszem, tévút ez, mert az unokáknak valójában nincs szüksége semmi másra, csak az együttlétre. Ha pedig az megvalósul, nem az a kérdés, mivel teljen el az idő, hanem az, hogyan.

 

Már követem az oldalt

X