Család

Édes kis kizsákmányolás: így lett a nagytatám hobbijából családi kisvállalkozás

Sötét haj, kreol bőr, csodaszép szemek, magas termet, hosszú lábak és erős kezek – ilyen volt az én drága nagytatám, aki a nyugdíjas éveit édes kis kizsákmányolással, azaz méhészkedéssel töltötte. Mindezt azonban még a halála előtt egy igen ravasz, és minden bizonnyal előre jól kitervelt módon szépen lassan átruházta az utódokra, így vált mára a szeretettel tarkított hobbijából családi kisvállalkozás.

Feri tata hobbija, majd későbbi hivatása csínját-bínját az internetről és különböző vaskos könyvekből sajátította el, na meg persze olyan szakértőktől, akik már javában jártasak voltak a témában. Nem volt rest időt, energiát és pénzt befektetni, nem szégyellt kérdezni, folyamatosan tanulni és fejlődni. Sőt, a korához képest végtelenül nyitott volt az újításokra és az egész világra. Arra a világra, amit egyébként már maga is jól ismert, és pontosan tudta: amíg él, nem lesz benne új a Nap alatt.

Remekül ismerte a növényeket, értett a nyelvükön, pont úgy, mint a gyümölcsök nyelvén. Szilvafák voltak a ház előtt, füge a bejáratnál, dió az udvarban. A teraszt muskátlik díszítették (a virágcserepeket maga készítette el nekik), velük szemben, az udvar túlsó felén pedig egy óriási gyöngyvirágbokor feküdt. A két térfelet egy gazdagon termő, piros és sárga szőlő borította lugas kötötte össze, amit szintén maga alakított ki. Egy kapuval beljebb, a kert bal oldalán sárgabarack és cseresznye, a kerítés lábánál egy szederbokor húzódott meg. Jobbról pedig a doboz alakú méhkaptárok. Ezek nagy részét szintén maga eszkábálta össze erős, vaskos kezeivel, hatalmas tenyerével, és az idő múlásával meggörbült ujjakkal. Idővel a ládákban lakó méhekkel is megtalálta a hangot.

Tata az ismerkedést az alapoknál kezdte: olvasott a méhek múltjáról – megtettem rá emlékezve én is. Megtudtam, hogy háziasításuk mintegy 6000 évvel ezelőtt kezdődött, és a selyemlepke mellett voltaképpen az egyetlen korán háziasított rovarfajként vált ismertté a világon. Megporzó tevékenysége miatt az évek alatt az egyik legfontosabb haszonállat lett, eddig 28 alfaját ismerték el, ezeket pedig azóta méhfajtáknak is nevezik. Közép-Európa keleti részén, beleértve így a Kárpát-medencét is a krajnai fajta a leggyakoribb.

Tudjuk, hogy a méh egy államalkotó rovar, ami azt jelenti, hogy több tízezer egyede él együtt egy családban. A méhcsaládot pedig eltérő morfológiájú és funkciót betöltő egyedek, kasztok alkotják. Mesterséges tartásukat és az általuk begyűjtött nektár feldolgozását méhészkedésnek nevezik, ami tulajdonképpen egyfajta édes kis kizsákmányolásra épül: a méz kizsákmányolására. És mivel viszonylag hosszú a mézelő növények virágzási időszaka, így a méhek ehhez a bizonyos nektárhoz is tovább hozzá tudnak jutni, ami a méhészek szempontjából is nagyon előnyös, ugyanis így a kínálat nemcsak, hogy sokszínű, de hosszú életű is lehet, vagyis a polcaikon mindig akadhat egy kis akác, repce, napraforgó és hársméz is. Persze, csak akkor, ha az időjárás is kedvez – de ez már a gyakorlati rész, amit tata szintén nem félt megismerni.

Megépítette a ládákat, beszerezte az elengedhetetlen használati eszközöket, de az időjáráshoz csak alkalmazkodni tudott. Ez utóbbi az, ami meghatározza, mennyi és milyen minőségű lesz a begyűjtött, lépben elhelyezett és a méhek által gondosan viasszal lefedett nektár, majd ezáltal az abból kinyert méz.

A kinyeréshez általában egy centrifugás gépet használnak ma is: belehelyezik a lépet, s amint az teljesen kiürült, a mézet elcsomagolják.  Kevesen tudják, hogy ahhoz, hogy egy üveg mézet ki tudjanak préselni mindebből, a méheknek rengeteget kell repülniük. Ám, ha az időjárás megengedi, akkor egyszerre több helyről és többféle virágból is sikerülhet mindez. A méhészek nem titkolt célja pedig éppen ez, minél több, csinos kis üveget megtölteni a nemes, folyékony, legtöbb esetben aranysárga, és végtelenül egészséges édességgel, ami minden szívet képes megmelengetni. Egyszerűen azért, mert úgy árad belőle a boldogság, mint a nagytatámból a szeretet, amely rendszerint megfoghatatlan, tiszta és könnyű volt. Gyakran kemény és határozott, mint a bekristályosodott finomság, de mégis igazi és örök – pont mint a méhek léte és munkája. Létfontosságú.

A méhek gondozása átruházható: mint kiderült, a méhek nyelvén való kommunikáció igenis tanulható és tanítható. Azt hiszem erre a legjobb példa Feri tata, aki miután elsajátította a legfontosabb ismereteket, egy-egy beszélgetés során át is adta azokat a nagynénémnek és az ő férjének, illetve az unokatestvéreimnek, akik közül az egyik jelenleg is azon dolgozik a barátnőjével, hogy a Vajdaság bánáti részén még népszerűbb legyen a papa által kikísérletezett, abszolút kézműves technikára alapuló, egészséges nyalánkság.

És, hogy lehet-e ez az üvegbe zárt, családi kis csoda az ő keze munkája nélkül is olyan klassz, mint, amilyen az általa előállított volt? Azt hiszem nem. Egyszerűbb és modernebb technikával, vagányabb értékesítéssel viszont megmaradt egy alázatos hobbi a családban, és élhet tovább egy sikeres kisvállalkozás, amit a tata indított.

Felhasznált irodalom: ITT és ITT.

Ajánljuk még:

A töklámpás – egy ezeréves magyar hagyomány nyomában

A töklámpás története Magyarországon egészen az Árpád-házi királyok koráig nyúlik vissza. Az első ismert történet 1081-ből származik, amikor Salamon király, aki trónviszályba keveredett unokatestvéreivel, a visegrádi vár tornyának rabja lett. I. László király parancsba adta az őröknek, hogy sötétedés után töklámpásokkal világítsák ki a tornyot, hogy éjszaka is szemmel tarthassák a foglyot. Ezek a különleges „lámpások” nem csak őrzési célra készültek – a Dunán közlekedő hajósoknak is tájékozódási pontként szolgáltak. Innen ered a máig ismert mondás: „fénylik, mint Salamon töke”.