Csak látszólag nem értékelik, hogy teszel értük, avagy nehéz meccs kezdődik, ha bajba kerül a gyerek

Egyet semmiképp: ne legyünk erőszakosak és ne faggassuk arrogánsan. Higgyük el, teljesen ellentétes hatást érünk el, mint amit szeretnénk. Olyasmit semmiképp ne mondjunk: „Márpedig innen fel nem állsz, amíg el nem mondod, mi a gond…” Ilyen esetben hitelünket veszítjük, hiszen ha nem beszél, előbb-utóbb akkor is ki kell engedni a helyzetből a gyereket, tehát szülői tekintélyünk gellert kap. Másrészt tapasztalatom szerint nem is működik a direkt próbálkozás.

A másik végletet sem ajánlom: ne adjuk fel, ne engedjük el a problémát! Olyan nincs, hogy egy szorongó gyereket magára hagyunk, az egyértelműen cserbenhagyás. Valami bántja, valami nyomja a kis szívét, muszáj megfejtenünk.

Persze, egy ilyen nyomasztó helyzet őszinte bevallásához, ami esetleg szégyenteljes, esetleg önváddal teli, elsősorban bizalomra van szükség a szülő felé. Tehát könnyebb dolgunk van akkor, ha olyan a kapcsolatunk a gyerekkel, amiben egyébként könnyedén megnyílik. Ilyenkor csak várni kell. De ez csak akkor működik, ha évekig építettük ezt a bizalmat, ha az adott pillanatot ezernyi olyan óra, nap előzte meg, millió olyan helyzet, amelyben a gyerek azt tanulhatta meg, hogy a világon történjen bármi, ránk, a szüleire égre-földre mindig számíthat. 

Nem történhet olyan, ő se tehet olyat, ami miatt mi elfordulnánk tőle.

Ha ezt tudja, előbb-utóbb megnyílik és eldalolja bánatát. 

Ha viszont a gyerek-szülő közötti kapcsolat érzékeny, sérülékeny, vagy vannak sebei, akkor a bizalmat kell felépíteni óvatosan újra. Először is: ne sértődjünk meg! Ne mondjuk, hogy „ha nem beszélsz, hát nem beszélsz, már nem is érdekel”. Ugyanis egyrészt ez nem igaz, hiszen bizonyára érdekel minket a probléma. Másrészt a gyerek számára azt üzenheti, hogy felesleges lenne bármit is mondania, a szülő úgyse értené meg, ugyanis érzelmi kitartása és felelősségvállalása igen alacsony szinten működik.

Az ilyen kapcsolatromboló és szülői sértettségről árulkodó mondatok helyett más eszközökkel nyitogassuk a gyereket. Például rendszeres időközönként – naponta minimum egyszer – megölelhetjük és mondhatjuk neki azt: „Figyelj kincsem, látom, hogy baj van. Látom, hogy még nem vagy kész elmondani. De én vagyok az anyukád. Itt vagyok.

Mindig itt leszek neked.

Ha készen állsz rá, ha akarod, meghallgatlak, segítek.” Naponta kétszer dobhatunk neki egy szívecskét sms-ben, közösségi oldalon. így is jelezhetjük, hogy nyitott felé a szívünk, ráfókuszálunk, napi teendőink útvesztőjében is gondolunk rá. 

Ennél direktebben talán kár közeledni, de indirekt módon azért egy kicsit közelebb merészkedhetünk, vagy közelebb csalogathatjuk őt. Kínálhatunk közös programot, ahol nem az a cél, hogy kiszedjük belőle a titkot, hanem az, hogy jobbkedvre derítsük. Elhívhatjuk moziba, sétálni, mutathatunk valamit a hobbinkból, beugorhatunk egy versenyére, ha sportol, elé sétálhatunk, nyalhatunk közösen egy fagyit vagy elrabolhatjuk egy forró csokira. Ezzel egyrészt eltávolíthatjuk egy kicsit az adott helyzettől, így képes lesz „kilátni” súlyos gondjából, másrészt, ha önfeledten együtt töltjük vele az időt, lesz olyan pillanat, amikor felszabadul, és elkezd mesélni.

Szülőként ezer lehetőségünk van arra, hogy tegyünk a gyerekünkért, és higgyük el, ezt

csak látszólag nem értékelik.

Nagyon is fontos lesz hosszú távon a kitartásunk, és az is, hogy némasága, titkolózása ellenére mellette maradunk.

Nyaggatni, fenyegetőzni kontraproduktív, cserbenhagyni bűn, de szeretettel teli módon közeledni nem csak ér, hanem kötelező. Egy szerető szülő szíve úgyse nyugszik meg, amíg meg nem tudja, mi az a gond, mi bántja gyermekét, mi az a terület vagy helyzet, ahol titkon segítséget remél.

Kitartást mindenkinek!