Bekecsbe burkolt októberi történet egy hajdani libatömés emlékére

Család

Bekecsbe burkolt októberi történet egy hajdani libatömés emlékére

 Gyermekkori emlékeim ihlette írás, aminek végén szinte éreztem a kiolvasztott libamáj ízét. 

- Mama, Mama, Ma-maaaaa! – kiabált Katica bokáig érő hálóingben az ajtóból. A rombuszmintás mészkőlapok sütötték parányi talpait.

Mivel válasz nem jött, és a tyúkudvar fele se látott senkit, gyorsan befutott a konyhába és egy hokedlire mászva lecibálta a fogasról Papa zsíros nyakú bekecsét. A sparheltben pattogott a tűz, a kis piros fazékban dühödten forrt a víz, átugrálva az apró hajas krumplik felett, ki a platni forró vasára.

A libák! – állt össze a kép a kis szőke fejben – A lábos eltűnt a kukoricával! – suttogta a parányi lány.

Kiszaladt. Az ajtóval szemben a sárkaparó mellett ott állt Papa bőrpapucsa, belebújt. Minden bátorságát összeszedve nyitotta a vaskaput, összehúzva magán a birkabőrt, fél szemmel az ólak fele kémlelve, másik szemét Marci kakason tartva.

A középsőből fülsiketítő gágogás hallatszott, mellette a birkák zendítettek rá, mintha részvétet akarnának nyilvánítani a lábasnépnek ezen a szomorú reggelen. Aztán a Mama hangja hallatszott az ól belsejéből: Ne ellenkezz, úgyis te vagy a soron! – pörölt a jószággal, hosszan megnyújtva minden egyes e-hangot. Majd mire Katica felkapaszkodott az akol oldalára, már az ölébe fogta a hatalmas rakoncátlan gúnárt és úgy simogatta, mint kisdedet szokás.

- Jól van, nyugodjá’ meg, nem bántalak… – csitítgatta a megrémült jószágot, észre sem véve a kislány nagy kék szemeit a deszkák fölött.
- Mama, ma-maaa! – kiáltotta el magát Katica köszönés helyett. – Hányan vannak még?

- Négyen, kislyány, nyócan már kint vannak, olvasd meg, aztán eriggy befelé, mert megfázol. Mingyá’ fordul Nagyapád is a tejjel – kiabálta túl a tömésre várakozókat Mama.

Katica tudta, hogy a mindig kedves Mamával ilyenkor nem szabad ellenkezni. Az akolba töméskor gyereknek tilos bemenni, a kakas pedig bármikor kiléphet a góré alól, Topa kutya meg túl öreg és lomha már, hogy a védelmére keljen. Így aztán gyorsan visszaiszkolt a konyhába.

Állát két kis tenyerébe fogva összekucorodott a Papa hokedlijén és bámult az ablakon át a tyúkudvar felé. Felöltözni nem akaródzott neki, érezte, hogy a Mama jön be elébb, így nem lesz szidás. Mama jött is hamar, újabb adag kukoricával.

- Mamikám, mért kell azokat a libákat megtömni a tekerentyűvel? Esznek azok eleget, engedd csak ki őket a farmezsgyére! – hadarta Katica – Csak maradj velem idebent!
- Kislyány, kislyány… ez te még nem érted… De tudod mit? Megmutatom – azzal az ajtó mögött várakozó vödörbe öntötte a hajas krumpli vizét és kiment a kamrába.

Néhány perc múlva két lábassal tért vissza. A kisebbet ismerte Katica, zsír volt benne, olyan sárga, mint a megdermedt lépesméz. A nagyobbat ritkán látta, jobbára csak disznóöléskor, amikor a hurkának valót sütötték benne. A Mama a nagyobbat odatette a sparhelt sarkára, az apróbbat az asztalra és gyors mozdulatokkal elkezdte hámozni a gőzölgő krumplit. Egy bádogtányért tett a kislány elé, abba dobálta a félbevágott gumókat, a tetejükre késhegynyit rakva a fagyott zsírból. A kislánynak mondani sem kellett, azonnal nekilátott. Sikongatva dobálta a szájába a kis falatokat, nagyokat kacagva a libazsír és a főtt krumpli fogócskázásán. Mikor meglassúdott, Mama is elvett néhány falatot.

- Ha itt lenne Nagyapád, most kikapnánk, mer’ nem eszünk hozzá kenyeret. De így a legjobb, magába! – mondta és mélyen az unokája szemébe nézett, meglátva a kékségében önmagát.
- De mondjad inkább Mama, mi van a nagy fazékban? – kíváncsiskodott a kislány.

Mama azonban nem szólt egy szót sem, csak megfogta a fanyelű villát és egy hatalmas libacombot emelt ki a felolvadt zsírból. Aztán egy félökölnyi májat. Katicának elkerekedett a szeme és hirtelen összefutott a nyál a szájában.

- Értem, Mamikám! – mosolyodott el cinkosan, és egy felnőtt logikájával kikövetkeztette az okokat, többé helyet sem hagyva a miérteknek. – De tudod, a Marcit is sajnálnám, ha levágnád, még ha meg is rúgna… őket is szánom. – komorult el a kislány.

- Fiam, ők értünk vannak, mi meg értük. Ez az élet rendje – mondta szigorúan, a „fiammal” hangsúlyt adva annak, hogy itt aztán ellenvetésnek nincs helye.

Aztán belebújt a papucsába és elindult a kamrába egy üveg birsalmakompótért. A libamájhoz.

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

Ajánljuk még: