Amire felnőttként is emlékezni fognak: közös esték a falra vetítve

Este hét óra. A vacsorán túl vagyunk, a fürdéssel végeztünk, kezdünk ráhangolódni a lefekvésre. „Anya, mit mutat az óra? A kismutató a hetesen, a nagy az egyesen áll, eszerint 7 óra öt perc van. Akkor mennyi időnk van még lefekvésig? 25 perc, Tomikám! Fél nyolckor mentek aludni.” Látom, hogy valamin nagyon gondolkodik. Alig észrevehetően, cinkos pillantásokkal kacsint az öccsére, és szinte egyszerre indulnak meg a kinti szekrény felé. Két tippem van: társasjáték vagy erdei kirakó.

Hallom az ajtó nyílását, a dobozok halk rendezgetését, és egy ismerős hangot a második polcról. Kint eközben egy alig hallható rövid vita: „Ezt! Nem, ezt! Én ezt szeretném! Akkor vigyük ezt is!” Kis kuncogás, csukódnak az ajtók, és megindulnak az apró lábak: tam-tam-tam-tam-tam – gyorsan, izgatottságtól átitatva. Odabent én is elmosolygom magam, mert már tudom, hogy rosszul tippeltem. Ma nem nyerek társasban, és nem fölöznek le kirakóban. Ma utazunk. Egy másik világba, egy jól ismert és imádott világba.

A legnagyobb fut elöl, kezében a vetítő. Szorosan a nyomában Öcsi, egy maréknyi diafilmes dobozkával, alig lemaradva siet a legkisebb is egy kihúzott szalaggal. Én pedig csak ülök, mosolygok, és élvezem azt a békés, megfoghatatlan nyugalmat, ami ránk vár ezen az estén. A fiúk már hozzák is a támasztékot. Rutinosak. Tudják, hogy a vetítőt nem árt kicsit megemelni a jobb képminőség érdekében.

Repülnek a párnák, érkeznek a pokrócok, mi pedig bekuckózunk a fehér fal elé, hogy valami különlegeset élhessünk át.

Együtt. Mert a diavetítésnek talán ez az egyik legnagyobb előnye. Jelen kell lennünk. A testünkkel, a lelkünkkel, az átélésünkkel. A képek és a hangok csak akkor elevenedhetnek meg gyermekeink számára, ha képesek vagyunk életet adni nekik. A nyitottságunkkal, a bennünk szunnyadó gyermek szabadjára engedésével. Sötét van, csak a falon világít egy képkocka. Mi pedig összebújva, együtt sajnáljuk Sün Balázst és szorítunk a kis Vuknak.

Nem tudom, mit szeretünk legjobban a diavetítésben. Nem tudom, az adja-e a legnagyobb élményt, ahogy tekerjük a szalagot, és közben hallgatjuk azt a jellegzetes kattogó hangot, vagy azt élvezzük-e jobban, ahogy a vetítőbe settenkedő szöszök belopóznak a mesék képeibe is.

Vagy az a jó, hogy teljesen és igazán együtt vagyunk, összebújva, vagy az okozza az emlékezetes pillanatokat, hogy hébe-hóba valaki belép a mesébe, vagy éppen kezével sast formálva repteti be árnyékát a hangya és a tücsök vitájának kellős közepébe. Vagy ez mind együttvéve. Igen, igazából mind együttvéve.

A diavetítés legnagyobb értéke a közös pillanat.

A mesélés utánozhatatlan varázsa, a fantáziavilág kitárulása, a beszéd ritmusának és a szavak hangsúlyának egyedi megjelenése mind-mind olyan élmények és lehetőségek, amiket csak általa kaphatunk meg. Ne sajnáljuk rá az időt, teremtsük meg minél többször a lehetőséget, hogy gyermekünk egyszerre élhesse át az élőszó és a képi világ együttes jelenlétének varázslatos erejét!

De mióta is van velünk a diafilm, és mi a története? 

A diafilm őseként a bűvös lámpást, más néven laterna magicát tartják számon. Az első szerkezetet a 15. században építették, de csak a 17. században vált elterjedtté: egy olajlámpa és egy lencse segítségével üveglapokra festett képeket lehetett kivetíteni egy megfelelő vászonra.

1933-ban jelent meg utódja, a diapozitív, amely átlátszó alapon készült, átnézetben szemlélhető vagy vetíthető pozitív képet adott. A huszadik század elején kibontakozó diafilmgyártás először oktatási – és ismeretterjesztési célokra készítette a szalagokat, a gyerekeket csak a hatvanas évektől kezdték megszólítani, ám ekkor szinte pillanatok alatt hatalmas sikereket értek el.

A két bors ökröcske, Lúdas Matyi, a kis Mukk, Gulliver és Mazsola és Tádé méltó elődjei voltak annak a diafilmnek,

amelyet az elmúlt évtizedekben elérhetővé tettek a családok számára. Magyarországon a Lemezárugyár tartotta kezében a vetítők gyártását, mindösszesen három diavetítőt készítettek, amelyek korukat tekintve is elkülönültek egymástól. Az első a DIA Mesefilm Vetítő elnevezésű darab volt, ami még külön tápegységgel rendelkezett. A vetítő egy egyszerű nyitott szerkezet volt, aminek a felső részébe kellett befűzni a filmet, ez pedig a készülék alján jött ki.

Idővel az első modellt felváltotta a „púpos”. Ebben a gépben már a befűzött film a gép belsejében helyezkedett el. A „púpos” számos változatban és színben volt kapható, az egyik legnépszerűbb változatként tartják számon. Nem úgy, mint a Heliost, aminek formája szögletes lett, és a diafilm nézésen kívül keretezett diákat is nézhetett rajta a család.

Ha ma szeretnénk vetítőt vásárolni,

a Space típus érhető el a boltokban, ami már egy teljesen modernizálódott változat, de az élményt azért még hozni tudja.

Aki pedig kedvet kapott, az keresse fel a Magyar Diafilmgyártó Vállalat jogutódjaként működő Diafilmgyártó Kft-t, ahol több száz tekercs közül választhatja ki a számára legmegfelelőbbet.