A kitűnő bizonyítvány, meg a nem jeles – kinek szóljon a büszkeség?

Mert miért is rakja ki? Nem is az övé! Különben is, ez dicsekvés a javából és rossz érzéseket kelt azokban a szülőkben és azokban a gyermekekben is, akik nagy erőfeszítések mentén taposták végig a tanévet, mégsem lettek színjelesek, illetve egyetlen más elismerésben se részesültek. Szimplán teljesítettek. Jól vagy kevésbé jól, de sokat dolgoztak ők is.

Csakis a saját véleményemet tudom leírni ebben a témában, és ez is csak egyféle vélemény: tökéletesen megértem azt a szülőt, aki büszkeséget érez gyermeke kiváló teljesítménye okán. Elhiszem, hogy az a boldog, feszítő érzés képes arra késztetni, hogy azt a boldogságot és büszkeséget, amit gyermeke egészéves kiváló teljesítménye felett érzett, megossza másokkal. A teljes rokonsággal, a szomszédokkal, ismerősökkel, kollégákkal. Gyermeke számára a dicséret és a szülők öröme szárnyakat adhat, még akkor is, ha zavarba ejtő lehet számára a helyzet, hogy a feje felett száll a dicséret egyik helyről a másikra. Meglehet a saját öröme csendesebb, diszkrétebb és nem kíván oly mértékű visszaigazolást, amilyet a bizonyítvánnyal haknizó szülő viszont – úgy látszik – igényel.

Szóval tökéletesen értem a szülőt, aki boldog és büszke gyermeke teljesítménye miatt, és szívből hiszem, hogy akkor is ilyen meleg szívvel, szeretettel teli szavak zümmögésével beszélne gyermekéről, ha az történetesen nem jelessel, hanem gyengébb osztályzattal zárta volna valamely tárgyból az évet. Mert ez fontos, ugye?

A szülői büszkeségnek univerzálisnak kellene lennie.

Függetlenül attól, hogy a gyermek hogyan teljesít egy bizonyos területen, hogy bármely területen jól vagy rosszul teljesít.

Megértem azokat a szülőket is, akik viszont – pont azért, mert ugyanolyan szeretetet és büszkeséget éreznek gyengébb bizonyítvánnyal hazaérkező gyermekük irányába, mint a jeles bizonyítványú gyerek szülei – rosszul élik meg ezeket a dicsekvő posztokat.

Nem a teljesítményt mutatja

Mert az iskolai értékelésre sok mindent lehet mondani, de azt, hogy teljesen objektív lenne… na, azt nem. Nem csak azért, mert jelen oktatási környezetben még mindig az almát mérjük össze a szilvával meg a körtével. Azért is, mert a gyerekek teljesítménye millió tényező függvénye. Sok minden egyéb mellett például azon is múlik, hány testvére van, rendelkezik-e saját szobával, saját íróasztallal, motivált szülővel, aki kikérdezi leckét, felméri, mit nem ért a gyerek, és addig gyakoroltatja vele, amíg tökéletesen nem megy.

Tudod-tudom, akad, aki akkor is jeles, ha rá se néz a füzeteire senki. Más meg nem és kész. Ilyenek a gyerekek, azonos körülmények mellett is más teljesítményt nyújtanak. De a legtöbbször

nagyon eltérő környezetből jönnek, mégis ugyanazoknak a feltételeknek kell megfelelniük az iskolában.

Máskor meg aktuálisan akad egy sor gond. Mondjuk kistestvér érkezett, és a babán van a szülő szeme. Vagy folyton veszekszenek a szülők, éppen válnak, vagy valóban rengeteget dolgoznak. Megbetegedett valamelyik szülő és szétesett a rendszer, amiben addig olajozottan csúsztak a napok. Esetleg a gyermeknek gyengébb a szervezete, az immunrendszere és bár az összes testvér jól teljesít az iskolában (is), ő nemcsak fizikailag gyengélkedik, de nehezebben is tanul.

Ha egy ilyen gyermek történetesen csak hármasokkal „kényezteti” a szülőket, akkor az a gyermek kevesebbet ér? Pedig lehet, azok a hármasok nagyobb erőfeszítéseket igényeltek tőle, mint más gyermeknek a jelesek sora. Sok gyerek végigdolgozza, tanulja, görcsöli az iskolát, és soha nem kap elismerést érte, míg esesetleg arra, aki szinte flegmán kirázza a kisujjából, zárporoznak a dicséretek. 

Most sokan utálni fognak engem ezért… de nem hiszek abban, hogy a jeles bizonyítvány minden egyes jeles osztályzata valóban teljes értékű. Nem nagyon láttam még olyan gyereket (természetesen elhiszem, hogy azért akad) aki ugyanolyan remek matekból, mint magyar nyelvből, hibátlanul énekel, kislabda hajításban is perfekt, és persze, ki ne maradjon ez se: ragyogóan fest és rajzol… Lehet, hogy a jeles diákok körében is van polihisztor tanonc, de nagyobb a sansz arra, hogy egyik tárgy osztályzata felhúzza a másikat.

Van az az általános megközelítés, amely szerint „nehogy már a torna húzza le a jeles bizonyítványt!” Mit számít az, ha jelest kap abból a tárgyból is, amiből egyébként nem ezt érdemelné valós teljesítménye okán, csak négyest. Vagy csak közepest. De tudom, vékony a jég itt és sokan érzik úgy, hogy határokat feszegetek, mert az ő gyerekük bezzeg jeles. Igenis méltán kapta meg a jeles bizonyítványt. Elhiszem. De azt érdemes lenne belátni, hogy az osztályzás objektivitása kíván némi csiszolgatást, és semmiképp sem a befektett munkát, energiát, időt és izgulást tükrözi.

Amíg nem tudunk ezer szempont alapján igazságos, tényszerű és tökéletesen objektív összehasonlító értékelést prezentálni, addig érdemes lehet tapintatosabb módon kifejezni szülői boldogságunkat és büszkeségünket.

Például a gyereknek címezve közvetlenül, sőt, csak neki. Hiszen neki fontos, nem ország-világnak. Vagy a szűkebb-tágabb rokonság is együtt örülhet a szép eredménynek..

Én vagyok a jó meg a rossz szülő is

Mivel lehet azt is mondani erre, hogy persze, savanyú a szőlő... Ezért íme, a vallomásom: én talán kétszer posztoltam gyermekeim iskolai teljesítmény okán. Az egyik egy matek jeles volt. És a matektanárnak címeztem, aki évek hosszú munkájával elérte, hogy az akkor 10. osztályos gyermekem élete első jeles dolgozatát megírta. A másik egy angol hibátlan dolgozat volt, szintén jeles. A kettőt párhuzamba állítottam.

Mert az egyik jelesért vért izzadt a gyerek, a másiknál meg szeme se rebbent.

Mert az egyikhez volt vénája, a másikhoz meg nem. Ott nagyon, nagyon meg kellett dolgozni azért a jelesért és máig hálás vagyok annak a matektanárnak, aki ezt elérte.

Négy gyerekem van, úgyhogy én tudom: vannak velünk született jellemzőink is. Az egyik miatt, aki teljesített, mert teljesíteni akart, sorra kaptam a pedagógusoktól az elismeréseket: milyen remek gyerek ő, milyen remek szülő vagyok én. soha nem kellett tanulnom vele, magától haladt előre. A bátyja álmodozóbb volt, szemlélődőbb, más volt az információk befogadásának ritmusa. Meg kis kalandor is volt, kicsi hős, és másként fedezte fel a világot magának. Miatta meg jöttek a negatív minősítések. Természetesen rossz szülőnek láttak, minősítettek ugyanazok a pedagógusok is, akik mindkét gyereket tanították. Mindkettő én voltam, és egyik sem. Mert az egyik gyerekem alma volt (ma is az), a másik meg körte és az is maradt. És egyébként egyik aktuális minősítés sem volt hatással jelen életükre.

Ahogy az is csak egy bizonyítvány lesz a bizonyítványok sorában, amit most lobogtatnak a közösségi felületeken. Nem számítanak az osztályzatok. Nem úgy, nem abban a formában és minőségben, ahogy azt ma el kellene hinnünk. Az viszont számít, hogyan szeret a szülő, hogyan képes ölelni, támogatni, emelni gyermekét. Mert az előre viszi a gyereket, megtartja és elhiteti vele, hogy mindenre képes jeles bizonyítvánnyal és anélkül is.