„Túl a hetvenen, még mindig vágyom új kihívásokra” – Sipos Zsóka óvónő és mozgásterapeuta története

A tenyerén hordoz az élet. Nem azért, mert könnyű az életem, hanem mert mindig akkor és azt a személyt sodorta mellém, akire nekem éppen, ott, szükségem volt. Szerencsésnek érzem magam. Pedig nem adattak meg nagy és rendkívüli dolgok az életemben. Volt egy apám, akire ha gondolok torokszorító hiány és szeretet jár át. Ő volt nekem az otthon és a biztonság. Apával sokszor horgásztunk együtt éjszakánként a Körös partján. Ősbizalom volt közöttünk. Ha azt mondta volna nekem „nyugodtan menj keresztül a vízen, nem fogsz megfulladni”, én szó nélkül nekiindultam volna.

 

Apa bármit csinált, ha barkácsolt, szerelt, hívott és befogott engem is maga mellé a munkába. Szerettem mellette szorgoskodni, mert akkor csak ő és én voltunk, és ebben az időben minden figyelme az enyém volt. Akkoriban még kútról hordtunk vizet kannákban és ő a nyolcliteres nagy kannáink mellé csináltatott nekem két, négyliteres kisebbet, „nem akarok üres kannát látni itthon!” Mindig mindegyikben víznek kellett lennie, és ez az én feladatom volt. Tisztességre, becsületre tanított, és arra, hogyan osszam be a pénzem.

Már fodrász tanulóként dolgoztam, mikor egyszer úgy alakult, hogy elszámítottam magam, elköltöttem a heti pénzem, és azon a héten borravalót sem kaptam, ami kisegíthetett volna. Vasárnap délután mondtam apunak, hogy nincs pénzem, de szeretnék elmenni moziba. Ő pedig csak annyit válaszolt, a maga szigorú, de kedves modorával, hogy márpedig, ha nincs pénzed, akkor ma nem fogsz tudni moziba menni. Nem lágyult el, de ezzel megtanított a pénzzel bánni. Nem is csúsztam ki a jövedelmemből soha, még a legnehezebb időszakokban sem. Apa nem szóval, példával tanított. Ha a gyerekkoromra, az otthonomra gondolok, ő jut eszembe, az ő törődése.

 

Mert anya nem tudott szeretni. Volt egy testvérem, akit egy évvel az én születésem előtt, elveszítettünk, akinek emléke és tragédiája köztünk élt, velünk maradt, különösen anyában, aki a veszteséget sosem tudta feldolgozni. Hosszú, több évtizedes munkám van abban, hogy elfogadjam és megértsem azt, ami történt. Egy simogatást, egy elismerő szót, egy biztatást nem kaptam tőle. Gondoskodni gondoskodott rólam, de nem tudta, hogyan szeressen.

Felnőtt nőként, anyaként végül megpróbáltam megérteni őt, és a fájdalmát.

Már férjnél voltam, mikor egyszer eljött hozzánk, és én büszkén mutogattam neki a kamrapolcon sorakozó befőtteket, amiket mind egyedül tettem el, úgy, ahogyan tőle láttam. Ekkor csodálkozva rám nézett, és azt mondta: „ha tudtam volna, hogy ilyen ügyes leszel, akkor soha nem szidtalak volna.” Ez tőle dicséretnek számított. 

A feltétel nélküli szeretetet édesanyám nevelőanyjától, a mostohanagymamámtól kaptam meg. Szimbiózisban éltem vele, az én szememben nem is illett rá a „mostoha” szó. Rajongásig szerettem őt. Mellette éreztem egyedül azt, hogy bármit tehetek, bármilyen lehetek, bármit mondhatok, ő akkor is szeret. Ezzel fiatal lányként sokszor vissza is éltem – nagy volt a szám, olykor pimasz voltam vele. De kivel ilyen komisz az ember? Csak azzal, akinek a szeretetében száz százalékosan biztos. 

Generációkra visszamenőleg, számos iparos mester volt a családunkban: szűcs, cipész, szíjjártó. Ők hitték, mert tapasztalták, hogy a kézművességből, iparosságból biztonsággal meg lehet élni, hiszen cipő, ruha mindig kelleni fog az embereknek. A szüleim is követték a hagyományt, szabómesterek voltak: apa férfi-, anya női szabó, akik különös igényességgel dolgoztak. Én fazekas akartam lenni, de a szüleim kijelentették, hogy arról szó sem lehet. Mezőtúron éltünk, ami híres volt a fazekasairól, így a szüleim közvetlen közelről látták a mesterség hátulütőit. Emiatt nem akarták, hogy én is ezen az úton induljak el.

 

Végül fodrász lettem. Boldog voltam, hogy önállósodhatok. Az első fizetésemből egy aranygyűrűt vettem. És míg az általánosban sok elmarasztalást kaptam, mert nem a tanórán járt az eszem, ugyanis ha valaminek nem láttam értelmét, arra nehezen vettem rá magam, addig a szakmunkásképzőben valami megváltozott bennem. Ekkor kaptam életem első dicsérő szavait, és ezek a szavak belém égtek. Gyöngybetűkkel írtam fel ezeket magamba. Az igazgató úr azt mondta rólam a szüleimnek, „tíz évben, ha egyszer van ilyen képességű tanulónk, mint az önök lánya.” Ennek a mondatnak a személyiségem formálásában nagy szerepe volt. Végre elismertek. Végre megdicsértek. Ezek után mindent meg szerettem volna tanulni, amit csak lehetett.

Hajtott a vágy, hogy jó szakemberré váljak, dicséretre érdemes, sokak által szeretett fodrásszá. 

Majd megismertem a férfit, a férfit, akihez pusztító, szenvedélyes szerelem hajtott. Huszonegy évesen, az érettségi után hozzá is mentem feleségül. Két gyermekünk született. Apu ellenezte a házasságunkat, érezte, hogy valami nincs rendben, de én szerelmes voltam. A családomban csak pozitív élményeket tapasztaltam meg a férfiakkal mint apákkal kapcsolatban. A saját apám, és a nagyapáim is példaként álltak előttem. Naiv, fiatal, szerelmes lányként, nem gondoltam arra, hogy ez másképp is lehet. Őrült fegyelemre volt szükségem, és sokszor robbanásig feszültem a házasságomban.

Tizenkilenc évig tartott, pedig az összeköltözésünk után egy héttel már tudtam, kegyetlenül nehéz útra léptem… Éppen ezért, én egyáltalán nem tartom rossznak, ha egy pár, még házasság előtt megtapasztalja, milyen együtt élni. Nekünk erre nem volt lehetőségünk. A tizennyolcadik évben már állandóan fájt a gyomrom. Akkor már nem bírtam tovább húzni az időt, tudtam, hogy itt a vége, ki kell lépnem ebből a házasságból, mielőtt belebetegszem. A válásom után többé nem mentem férjhez, de nem zárkóztam magamba. Továbbra is hiszem és szeretem a szerelmet, csak jóval óvatosabban, körültekintőbben, érett nőként.

 

Mikor a lányom születése után letelt a GYES, és óvodába került, dajkának álltam. A vezető óvónő figyelt, és egy év múlva behívott magához: „Értesz a gyerekekhez. Úgy érzem, alkalmas lennél az óvónői pályára, és már beszéltem is erről a szakfelügyelővel. Nem szeretnél jelentkezni óvónőnek?” Így kaptam az életembe egy olyan hivatást, amit több mint huszonhét éven keresztül teljes szívvel szerettem. Azt mondják, véletlenek nincsenek, és valóban, én sem hiszek bennük. Az emberi kapcsolódásokban hiszek. Hogy mindig van körülöttünk valaki, aki segíthet, előremozdíthat – akár úgy, hogy nem is tud róla: egy mondattal, egy tettel, egy kérdéssel, melynek hatására elindul valami benned vagy körülötted. Megmozdul az életed, ha figyelsz, és akarsz.

A válásom után szüntelen tanulási folyamat vette kezdetét.

Egy pszichológus barátnőm tanácsolta, hogy végezzem el a Fejlesztő Alapozó Terápiák tanfolyamát, így lettem  mozgásterapeuta. Ekkor döbbentem rá, hogy az óvónői praxisom alatt hány olyan gyerekkel találkoztam, akiket a mozgásterápiával fejleszteni lehetett volna. Az ADHD-s unokámnak is tudtam vele segíteni, és ez hihetetlen boldogság volt a számomra. Ötvennégy éves koromban jelentkeztem fejlesztő szakra a főiskolára, és ötvenhét évesen diplomáztam. Sohasem éreztem azt, hogy most már késő. Akkor sem, mikor hatvanévesen táncolni kezdtem. „A lelki fejlődéshez bátorság és kezdeményezőképesség kell, gondolati és cselekvési önállóság. A próféták szavai és a kegy segít, de az utat mégis egyedül kell megtenni. Nincs tanító, aki a hátán vihetné az embert. Nincsen bevált módszer.”* 

Senki sem ad a kezünkbe használati utasítást az élethez, így sosem tudhatjuk teljes bizonyossággal, mit jelent jól élni. Csak sejtéseink vannak. Megérzéseink. Döntéseink. És kapcsolódásaink. Én azt tanultam meg, hogy az élet, csak akkor lesz igazi, ha fejlődünk benne. Így hatvanévesen, belevágtam a Nia nevű holisztikus táncba is, amiről a barátnőm le akart beszélni, mondván „ahhoz már öreg vagy, nem bírnád fizikailag.” De én mégse hagytam magam, és négy évig jártam Niára. Ott döbbentem rá, hogy folyamatosan mozogni kell, kortól függetlenül, mert különben az idegpályák elgyengülnek és az ember mozgása beszűkül.

 

Az egyik táncórán szembesültem azzal, hogy se ezt, se azt a mozdulatot nem tudom megcsinálni, egészen egyszerű feladatokat sem, például a hátrafelé szökdelést. A lábam egyszerűen nem mozdult úgy, ahogyan azt én akartam. Nekem, akkor már, mint mozgásterapeutának egészen döbbenetes élmény volt megtapasztalni a saját bőrömön, hogy tényleg minden az idegpályákon múlik. Évek múltán egy reggel, – ekkor már hatvannyolc éves voltam – a tévében felfigyeltem egy műsorra, ahol két seniortangó-oktatóval beszélgettek. A riport után elkezdtem nyomozni, hogyan is lehet hozzájuk jelentkezni, illetve, hogy gond-e, ha nincs partnerem. Nem telt el sok idő, már a parketten voltam. Két évvel később pedig Magyarország tangó világbajnokától, Budai Lacitól kértem magánórákat.

És most, túl a hetvenen, még mindig vágyom új kihívásokra.

Látom például, hogy most nagy divat lett az ősz hajszín, amit én mindig is bátran viseltem, és amiért talán most, pont rajtad keresztül, egyszer felkérnek modellkedni is (mosolyog). Milyen meglepő, hogy ma, amikor az arcomat már ráncok fedik, könnyű szívvel belevágnék, mert most van itt az esély, mindenre,- ezért amíg élek, amíg dobban a szívem, és jár a lábam, bármit megtehetek, bármit megismerhetek, mert „a fejlődés akarása lényegében azonos a szeretettel.”*

*idézetek M. Scott Peck amerikai pszichiáter és bestsellerszerző Úttalan utakon című könyvéből.

- A történetet Sipos Zsóka nagymama, óvónő, és mozgásterapeuta emlékei alapján, Kosztin Emese foglaltba írásba. -