Sokáig teljesen ismeretlen volt előttem a rögbi világa, aztán a rögbiőrültté vált nővérem és sógorom hatására elkezdtem megértően bólogatni rá – akkor is, amikor nem sokat értettem abból, amit hallottam. Míg ez a trió egy ideig egy lakáson osztozott a kincses városban, megtanultam, hogy egy rögbilabda beláthatatlan károkat tehet a lakás berendezésébe, és az ujjaid erősen megérzik, ha rosszul nyúlsz utána. (Én csak rosszul tudtam utána nyúlni.) Meggyőződésem volt, hogy ezt a sportot olyan pályán játszák, amelyikre csak megtermett verőlegényeket engednek fel.
A következő történet rácáfol mindarra, amit erről a sportágról gondoltam, és ez egy olyan alkalom, amikor nagyon szívesen mondok ellent saját magamnak. Matei Linda egykori válogatott rögbijátékos, testnevelőtanár és jelenlegi másodedző története következik.
***
„Talán nyolc-kilenc éves lehettem, amikor a fiúk focibajnokságot rendeztek az udvarunkon, én pedig szomorúan néztem őket a házunk lépcsőjéről, amiért én nem játszhattam. Ekkor úgy döntöttem, hogy csapok egy hisztit, hátha beengednek majd engem is játszani. Édesanyám volt, aki rájuk szólt, hogy hagyják már a leánykának is, hogy rúgjon labdába, és ne sírjon! A tervem bevált, végre én is fociztam.
Már kisgyerekkoromtól kezdve, szinte minden a fociról szólt, egyre jobb akartam lenni benne, így kerültem végül a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Testnevelés és Sport Karára. Azt, hogy a labdarúgásról végül rögbire váltottam nem tartom egyszerű véletlennek, bár sokan így gondolják.
Sosem szerettem csak egy dologgal foglalkozni, és ma már úgy hiszem, hogy ha tudattalanul is, de a rögbi előtti életem minden lépése erre a pályára vezetett. A sportegyetemre a foci miatt mentem, viszont csalódnom kellett. Első évben nem volt focióra, sem elmélet sem gyakorlat, így érdeklődni kezdtem a tanároktól, hogy a városban hol lenne lehetőségem játszani. Így kerültem végül a kolozsvári Olimpiához. Minden erőmmel azon voltam, hogy megmutassam, mit tudok és bizonyítsam, hogy nekem ott a helyem. Ezzel ellentétben, sajnos nem éreztem befogadónak a csapatot,
elképesztő versengés folyt a lányok között, feszültség és szorongás uralkodott a pályán.
Bár imádtam a labdarúgást, számomra többet jelent, hogy jól érezzem magam a csapatban. Körülbelül két hónap után otthagytam őket.
Másodéven végre bekerült a foci az órarendbe, én pedig izgatottan mentem az első gyakorlati órára, égett bennem a bizonyítási vágy. Talán tíz perce játszhattunk, amikor a tanár lehívott a pályáról, és azt mondta, az alapján, amit eddig mutattam a pályán, szerinte egy olyan sportra lenne szükségem, ahol jobban tudom kamatoztatni a képességeimet. Ekkor ajánlotta a kolozsvári Universitatea Klub 7-es, női rögbicsapatát. Az ötlet egyszerre volt meghökkentő és izgalmas. Szinte semmit nem tudtam erről a sportágról, de bízva a tanárom szakértelmében, már aznap ott voltam az első rögbiedzésemen.
Még edzés előtt felhívtam édesanyámat, hogy elújságoljam, mire készülök. Ő első körben aggodalmát fejezte ki, hiszen mindaddig háromszor volt kulcscsonttörésem, és mivel a rögbi kontaktsport, volt rá esély, hogy ismét eltöröm a vállam. Nekem sokkal nagyobb félelmem volt a román nyelv: mivel nem igazán tudtam beszélni, féltem, hogy nem tudok majd beilleszkedni.
A pályán hegyeztem a fülem, hogy magyar beszédet halljak, hátha lesz legalább egy ember, aki az én nyelvemet beszéli. Nagyon megörültem, amikor rájöttem, hogy van még egy magyar lány rajtam kívül, így néhány kérdést feltettem neki magyarul. Ő viszont felszólított, hogy a többiek előtt ne beszéljünk egymással magyarul, mert tiszteletlenség, ha ők nem értik, mit mondunk. Először csalódott voltam, aztán rájöttem, hogy ez a javamat fogja szolgálni, és így is lett. A többiek reakciója a hiányos nyelvtudásomra rendkívül meglepő volt, barátságosan és viccesen közelítették meg, én pedig úgy gondoltam, hogy nem is fogom már emiatt törni magam annyira, legalább hangulatosabb az edzés számunkra.
Kezdetben elég sokat idegeskedtem a labda és a játékszabályok miatt. Nagyon zavart, hogy ha lepattan a földre, akkor teljesen kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan, amit a focinál nem tapasztaltam. Még nem veszítettem el a foci iránti rajongásomat, így a rögbilabdát is inkább rúgni akartam, mintsem kézzel passzolni. Teljes káosz volt a fejemben. Mindeközben türelmetlen voltam magammal, nemcsak azért, mert nem tudtam megfelelően megértetni magam román nyelven, de maga a játék is bonyolultnak tűnt. A csapattársaimnak hamar feltűnt, hogy milyen nehézségekkel küzdök, és már a kezdetektől biztosítottak a támogatásukról és befogadtak. A negatív érzéseket szinte teljes mértékben a sikerélmény, az öröm és az elégedettség váltották fel.
A rögbi a kemény sportok közé tartozik, mégis azt tanította meg, hogy a legfontosabb az alázat és a karakter. Tisztelni kell az ellenfelet, a bírót, és feláldozni magad a csapatért. Ezek az elvek magukkal rántottak, és kész voltam a focit teljesen magam mögött hagyni.
A rögbi által megtanultam kontrollálni az érzéseimet, megtanított felállni, és megbánások nélküli életet élni.
»Sose gyere le a pályáról úgy, hogy bármit is megbánnál« – tanácsolta nekünk mindig az edző. Ezt a tanácsot már nemcsak a rögbiben, de a hétköznapokban is használni tudom, így bármibe is kezdek, azt igyekszek úgy befejezni, hogy semmit se bánjak.
Amíg játszottam, soha nem gondoltam arra, hogy milyen lesz, amikor vége lesz. Nem akartam erre gondolni. Mindig azt mondogattam, hogy addig fogok játszani, amíg a szervezetem engedi. Az első ínszalagszakadásom után merült fel bennem a kérdés, hogy vajon meddig fogom még bírni. A válogatott edzője öt térdműtéten esett át, és ő mondta nekem, vigyázzak nagyon, mert egyik térd után jön a másik. Nem akartam hinni neki, mégis készültem rá. Az első műtét után nyolc hónapig tartott a felépülés, utána kérdés nélkül mentem vissza a pályára. Másfél évvel később az edzőm jóslata valóra vált, és a bal térdem is beadta a kulcsot. Mielőtt ez bekövetkezett, állandóan az járt a fejemben, hogy ha megtörténik, ne hagyjam úgy el a pályát, hogy bármit is bánjak ebből az időszakból. Élénken él még most is bennem az utolsó perc, amit leigazolt játékosként éltem meg a pályán. Egy hirtelen irányváltoztatás után, a földön feküdve mosolyogtam. Még nem éreztem a fájdalmat, az adrenalin miatt, csak hálát és beteljesedést éreztem, mert álltam a szavam:
addig játszottam, amíg a szervezetem bírta, és nem bántam semmit.
Az orvosra támaszkodva lebicegtem a pályáról, és közben figyeltem a pálya szélén álldogáló cserejátékosokat. Egy sportolónak mindig félelmetes végignézni egy sérülést, mert ahogy Marius Crăciun sportpszichológus is mondta: kétfajta sportoló létezik, aki lesérül és aki le fog sérülni. Emlékszem az aggódó tekintetekre, amelyekre én mosollyal válaszoltam. Az oldalvonalat átlépve, két szó harsogott a fejemben: ennyi volt.
Talán egy hónap telt el ezután, míg rám tört a felismerés. Elkeseredetten hívtam fel az edzőmet, és kérdeztem, hogy ő hogy tudta abbahagyni? Elmondta, hogy ő csak akkor volt rá képes, amikor már bebizonyította saját magának, hogy nem megy tovább – amihez öt műtétre volt szüksége. Tudtam, hogy én nem akarom ezt a sportot úgy űzni, hogy többet járok gyógytornára, mint amennyit játszok a pályán. Ekkor elhatároztam, hogy lezárom életemnek e fejezetét, megküzdök vele, meggyászolom, megsiratom és továbblépek. Nem volt könnyű időszak.
Alapvetően türelmetlen és gyors világban élünk. Egészséget, sikert, pénzt, boldogságot most, ebben a pillanatban akarunk megszerezni, annak ellenére is, hogy legbelül érezzük, hogy van, aminek még nincs itt az ideje. Én magam is egyetlen edzés alatt akartam megtanulni a rögbi összes szabályát, a román nyelvet elsajátítani, és beilleszkedni. Nem tudtam a lényegre fókuszálni, mert a figyelmemet folyamatosan a fejemben vívott önostorozó csaták vették el. Egy idő után ráébredtem, hogy önmagam ellen játszok, mert nem ismerem eléggé azt a személyt, aki valójában vagyok. Így kezdetem el magamévá tenni minden önismereti és önfejlesztési tartalmat, aminek célja az volt, hogy megtaláljam az egyensúlyomat.
Ha most visszagondolok, az élsport előtt nem voltak valódi céljaim. Teltek a napok, semmit nem értettem, hogy miért történik, és nem tudtam, hogy ki vagyok. Nem igazán küzdöttem semmiért. Az élsport adott irányt az életemnek, hisz végre hosszú távra tervezhettem és napi szinten harcoltam azért, hogy a maximumot nyújtsam minden területen. Ahogy haladtam előre a rögbivel, úgy éreztem, hogy míg élek, ezt akarom csinálni. Ezért, amikor teljesen abbahagytam, úgy éreztem magam, mint akit félbevágtak. Elég sok időt töltöttem csendben, egyedül a gondolataimmal, így mára megtanultam azt, hogy hogyan szólhatok önmagamhoz akkor is, amikor kudarc ér. Minden energiámat a tanári szakmába és a továbbtanulásba fektettem.
Sikerült véglegesítő vizsgát tennem, és állást fogadtam el a tanügyben. Kezdő tanárként a líceumi korosztály állt hozzám a legközelebb, annak ellenére, hogy az idősebb kollégák úgy gondolták, hogy a fejemre fognak nőni a diákok. Nagyon egyszerű volt a helyükbe képzelni magam és olyan gyakorlatokkal, játékokkal, zenével és hangulattal fűszerezni az órákat, amilyenekre én is vágytam gimnazistaként. Ma már azon kapom magam, hogy nagyon jól szótértek a kicsikkel is. Több a türelmem és a megértésem is, annak ellenére, hogy még ma is az az álláspontom, hogy szórakoztatóbb együtt focizni vagy kosarazni a tizenegyedik osztállyal, mint kidobósozni a másodikosokkal, de ennek ellenére szeretem a szakmámat, és sikerélményem van, bármilyen korosztállyal is dolgozok együtt. Egész életemben rajongtam az iskoláért, imádtam diák lenni úgy, ahogy tanárnak is. Végül pedig két év szünet után mégis visszatértem a rögbi világába is, így jelenleg másodedzőként tevékenykedek a lányoknál.
Talán sokan azt hinnék, hogy a rögbi után acél idegzettel és kemény személyiséggel rendelkezem, de ez nem így van.
A Dr. House a kedvenc sorozatom, és ő mondja az egyik részben, hogy verseny nélkül még mindig egysejtűek lennénk. Hát én is pont így voltam a versenyzéssel. Amíg élsportoltam, a legnagyobb harcokat soha nem a pályán vívtam, hanem a fejemben. Versenyezni önmagammal, kihozni minden percből a legtöbbet és ezzel együtt folyamatosan fejlődni, jobbnak, teljesebbnek lenni.
Ennek ellenére én is padlóra kerülök olykor, sőt vannak olyan napok, amikor újra annak a nyolc- kilenc éves, gyenge lánynak érzem magam. De ha valamit megtanított az az időszak, akkor azt, hogy képes vagyok felállni akkor is, amikor én sem hinném el magamról. Ezt próbálom osztályfőnökként is átadni, a diákjaimnak. Azt a belső erőt és motivációt, ami képes kirángatni a gyereket a digitális világból, és képes olyan kapukat megnyitni, amelyekről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nem is léteznek. Volt idő, amikor úgy hittem, hogy nincs tovább, és ezt el is fogadtam. Ám most újra kinyílt az ajtó, és ismét teljes szívvel és odaadással lépek át rajta.”
Ajánljuk még:
„Minden megpróbáltatástól csak erősebb lettem” – Szabival, a pékkel beszélgettünk
Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk
Kovász, ami sosem fog kiszáradni – Gáll Tímeával és Gáll Leventével beszélgetünk
