Önámítás ellen nézz Krézi-videókat! – Interjú Góg Anikóval, aki meghozza a kedved a mozgáshoz

Kijutottál az olimpiára, azután felhagytál a profi sportolói karrierrel. Kudarcként is felfoghattad volna, de nem így lett. Honnan ez az előrevívő hozzáállás benned a világ dolgaihoz?

A versenysportban ez a normális gondolkodásmód. Én is fölmértem, mire vagyok képes, és onnantól kezdve nem voltak irreális elvárásaim. Nyilván az ember gyerekként álmodozik az olimpiáról, de aztán benő a feje lágya, ahogy látja, hova pozícionálják a képességei, és én megelégedtem azzal a hellyel, ami jutott. Viszont azt megértettem, mennyi mindent tud adni a sport. Sokan nem tudnak ezekről a pozitívumokról, mert kimaradt az életükből a rendszeres sportolás. Én végül azzal tudtam elengedni a versenysportot, hogy kialakult egy fajta küldetéstudatom: meg akartam mutatni a mozgás értékekét másoknak is. Azt gondolom, így többet tudok tenni, mintha a versenyzői céljaimat hajszolnám tovább, irreális alapokon.

 

Mit tud adni a sport?

Jól jön olyan a helyzetekben, amikor sokan gyógyszereket, tudatmódosító szereket, vagy más, addikciót okozó megoldásokat hívnak segítségül. Tud oldani és tölteni, a fizikai velejárók mellett a közérzetünkre is hatással van, felszabadít. Számomra hatékony eszköz a szélsőséges, stresszes helyzetek kezelésében, ugyanis hat a szív- és érrendszerre, a hormonális állapotra, az idegrendszerre is. Amikor azt érzed, hogy be vagy feszülve, összeszorítod a fogaid, a kezed ökölbe szorítod, tehát nagyon heves reakcióid vannak: ilyenkor vagy beszorítod a testedbe  a feszültségeket, vagy alkalmazod a régi stratégiát és ütsz vagy futsz. Mindkettő cselekvés mozgással jár, mert a stresszt ki kell mozogni. Persze, inkább fuss, mint üss.

A legtöbben a szatirikus videóiddal találkoznak először, amelyekben kifigurázol valamit, például fogyókúrás csodamódszereket vagy sportolást „kiváltó” tanácsokat. Ezekben nagyon jól rávilágítasz azokra az önbecsapó, önámító ellentmondásokra, amelyeket előveszünk, ha a súlyunkról van szó. Hogyan lett ez a te utad?

20 évnyi edzői rutin van mögöttem, sokféle emberrel találkoztam, meghallgathattam sokféle történetet, és ezekből összeállt bennem valamilyen „általános igazság”. Persze, vannak egyéni eltérések, de az alapok hasonlóak. A sporttal kapcsolatban például gyakori jelenség, hogy korán elveszítjük vagy meg sem tapasztaljuk a benne rejlő lehetőségeket, így felnőttként nehéz megtanulni, visszahozni az életünkbe a mozgást.

Ez inkább a szülőknek üzenet: az ő felelősségük megmutatni gyerekeiknek a mozgásélményt.

A táplálkozás pedig sokak számára nagyon egyszerű és evidens eszköz a problémák kezelésére. Mindkét területen több tízéves szokásrendszer köti az embereket, és ezt megváltoztatni nehéz feladat. Ráadásul általában felnőtt emberként találkozunk először azzal, hogy életformát kéne változtatni, amikor észrevesszük, hogy már itt fáj, ott fáj, vagy éppen szaladnak fel a kilók. 

Ha nagyon egyszerűen, ostorcsattogtató módon akarom ezt az egészet lekottázni – és néha úgy akarom, mert sokaknál ez működik –, akkor az a helyzet, hogy a céljainkat jellemzően meg tudjuk fogalmazni, például szeretnénk egészségesek lenni és elégedetten nézni a tükörbe, de tovább nem megyünk. Pedig a céloknak van egy impressziós igénye, vagyis tennünk kell érte, hogy a vágyaink teljesüljenek – ezt sokan nem vállalják. Inkább maradnak a szokásaik rabjai, vagy használnak olyan eszközöket, amelyek azonnali enyhülést adnak a rossz érzésekre, de hosszú távon nem hoznak eredményt.

 

Élsportolóként ez ismeretlen terep lehetett neked, hiszen ott a siker alapja a lemondás, az önmeghaladás, kicsit a szenvedés is.

Bennem ez az egész nagyon egyszerűen működik: ha látom a célt, és tudom, mit kell tenni érte, akkor haladok előre. De el tudom fogadni, hogy nem mindenki van ezzel így. Van, akinek már a célmeghatározás sem egyszerű, mert a lehetőségeit is torzítva látja. De nem vagyunk egyformák.

Azt viszont nem tudom elfogadni, ha valaki azt mondja, semmilyen eszköze és lehetősége nincs mozogni. Nem kell feltétlen edzeni, de a fizikai aktivitás alapvető fontosságú.

Valójában nem kell sok ahhoz, hogy a testünk egy elfogadható, átlagosan jó minőségű, mozgó rendszer legyen. 

Saját testsúlyunkkal edzve, egy otthoni szőnyegen, netes videók segítségével is elkezdhetjük visszaépíteni a mozgást a mindennapokba. A kérdés, hogy akarjuk-e. Ha akarjuk, lesz rá lehetőségünk is. Ha nem akarjuk igazán, akkor csak elhisszük a saját kifogásainkat és szenvedünk tovább a következményektől.

Kevesen beszélnek erről ilyen nyíltan, inkább arról hallunk mostanában, hogy fogadjuk el magunkat is, másokat is olyannak, amilyennek. És tudjuk, hogy sok esetben valóban nem csak az akaraterő hiánya akadályozza az embereket abban, hogy fogyni tudjanak.

Én nagyon sok önámítással találkozom. Sosem szoktam azt kommunikálni, hogy fogadd el magad ahogy vagy, mert ezzel nem tudok azonosulni, csak abban az esetben, ha előtte mindent megtett az illető annak érdekében, hogy megoldja a problémáját. Máskülönben az elfogadás számomra azt jelenti, hogy feladta. Márpedig a legtöbb esetben egyszerű oka van az elhízásnak: nem megfelelően táplálkozunk és keveset mozgunk. Ritkább esetben lehetnek hormonális akadályok, de akkor is kezelhető a helyzet valamilyen mértékben. Az tény, hogy van, akinek sokkal többet kell tenni a fogyás érdekében, mint másoknak. De mindenki tehet valamit. 

És szerinted hol a határ, meddig kell elfogadni magunkat, megengedőnek lenni a saját tökéletlenségünkkel szemben? 

Szerintem az, aki valóban jól érzi magát a bőrében, nem panaszkodik a súlyáról vagy a külsejéről, nem mondogatja, hogy fogadják el, ugyanis nem foglalkoztatja az egész. De ha nem érezzük jól magunkat, változtatni kellene. És nem arról van szó, hogy mindenkinek legyen kockahasa és szálkás combja – lehet cél az is, hogy tíz kilót fogyjon az illető.

Én úgy látom, van egy skála, aminek az egyik végén egy túlsúlyos, a másik végén meg egy színpadon álló, bronzbarna, csupa izom bikinis csaj áll, és a kettő között rengeteg fokozat van. Mindegyik mellé oda tudom tenni, mennyi áldozatot követel, hogy ilyen teste legyen. Mindenki maga választhat, melyiket szeretné, mert nem tudom megmondani senki helyett, hogyan lehetne boldog.

Nem biztos, hogy egy kockahasú ember automatikusan boldog és örömét leli az életben.

A tiszta izom, kisportolt test nagyon kemény munkát takar, tehát erősen megkérdőjelezendő, hogy ez lenne a boldog élet titka. Én elégedett vagyok ezzel az alkattal, edzettséggel és az ennek érdekében invesztált munkával, ezeket az erőfeszítéseket én szívesen teszem meg. De el tudom fogadni, hogy mások másban találják meg az egyensúlyukat. Van, akit egyáltalán nem zavar, ha plusz tíz kiló van rajta, és esténként a kedvenc sorozatát szeretné nézni, nem kint futni a hidegben – nekem ezzel sincs gondom, ameddig nem hazudik önmagának. 

Könnyen lehet sértőt mondani ebben a témakörben. Nem féltél, hogy sokan elutasítanak majd a videóid miatt?

Krézinek az a szerencsés velejárója, hogy annyira a szélsőségekben mozog, amennyire senki más. Túlzó az egész, így nem bántó. Ezért szeretem nagyon ezeket a videókat: egyértelműen ki lehet mondani, amit egy-egy témában gondolok, és aki nyitott az önkritikára, meghallhatja, de senki nem veszi egy az egyben magára az elhangzottakat.

Gyakorlatilag humorista lettél.

Az első Krézi-videók saját tapasztalatokból épültek fel, aztán kaptam kéréseket különböző helyekről, hogy jaj, gyere hozzánk is, majd meglátod, itt mi van. Így készült aztán az optikusnál, a fodrásznál, itt-ott is ilyen videó, ilyenkor összerakjuk a műsort azokból a sztorikból, amiket mesélnek. Persze, csak az tudom megírni, amivel azonosulni tudok. Egy kicsit alakítjuk az elmondottakat, sokszor még forgatás közben is születnek ötletek.

Nem volt olyan, hogy például egy szülőtársad magára ismert?

Nem, mert valóban sok lapáttal ráteszek, ha vissza is hallja valaki egy-egy mondatát, akkor is azt gondolja, azért ennyi hülyeséget ő biztos nem hordott össze. A valóságból indul ki egy ilyen Krézi, de nagyon messzire megy. A gyereknevelés kérdéskörében amúgy sincsenek normák. Amikor ott voltam én is a játszótéren, attól féltem, mit fognak gondolni, hogy én itt csak ülök, nem foglalkozom a gyerekemmel. Ha meg odamegyek, azt hiszik, helikopterezek fölötte, túlbuzgó vagyok. Nincs recept. Nem is szabad elvárásokat megfogalmazni, mindenki más, a gyerekek is, így aztán sokféleképpen működünk együtt is. Krézi nem fogalmaz meg ilyen fajta igazságokat, csak megmutatja, mi hova tud kifutni, ha a szélsőségek felé mozdulunk.

Az alap mégis az volt, hogy spiri-öko-diéta-tippeket vizsgált Krézi. De mondhatjuk azt, hogy a fogyás valóban  egyszerű, tényleg csak annyiból áll, hogy ha kevesebb kalóriát eszem, mint amit elégetek, fogyni fogok? Nincs ebben semmi misztikum, alkat, meg hormon, meg akármi?

Igen, ez ilyen egyszerű, nincs misztérium. Viszont nem vagyunk egyformák. Van, aki jól be tudja tartani a kalóriaszámot, amit előír magának, más nem. Megint más elvész a sok információban, amit a diétákról hall, és ezért nem tud jó döntéseket hozni. A legnagyobb problémának azt látom, hogy

nagyon eltorzult a mennyiséghez, a porcióhoz való viszonyunk, ezért érezzük a diétás étrendet borzasztó megalkuvásnak, erőfeszítésnek.

A tipikus adag, amit normálisnak tartunk, fiziológiai szempontból valójában nagyon sok. Igazából a fogyókúrás étrend sokkal közelebb áll a biológiai normalitáshoz. 

Ha változtatni akarunk, mennyire számít például a gyaloglás, és egyéb, kisebb mozgások?

A nagy dolgok aprókból állnak össze. Például már az is hozhat változást, ha lendületesebb a szokásos babakocsis séta, és nem abból áll, hogy a padon ülve a lábammal bökdösve ringatom a kocsit. Ha a kedvenc zenédre ugrálsz tíz percen keresztül a nappaliban a puha szőnyegen, és ez adja meg neked azt a vérpezsdítést, boldogságérzetet, amit másnak a tíz perc futás, akkor az már elég. Itt nem a fogyás a lényeg, hanem az, hogy legyen valamennyi fizikai aktivitás az ember életében.

Érdemes akár csak napi 10 perceket beiktatni,

hiszen akkor nem beleugrunk valami szélsőséges, megszorító, számunkra idegen életmódba, hanem fokozatosan haladunk azzal kezdve, amit tudunk tartani. Nem kell nagy vállalásokat tenni. Viszont ezeken keresztül már meg fogjuk tapasztalni a mozgás okozta pozitív hatást, és sikerélményünk is lehet lelkifurdalás helyett. A sport pedig egyre jobban és könnyebben fog menni. Később pedig lehet nagyon finoman tágítani ezeket a kerítéseket, mígnem megérkezel oda, hogy észreveszed, mennyivel fittebb vagy mint két hónapja. Ebből aztán szépen fel lehet építeni egy aktív életformát.

Bőven elég önmagamhoz hasonlítani magamat, nem kell nagy idolokhoz. Ha nem lifttel, hanem gyalog jársz fel a negyedikre, ha gyalog viszed oviba, suliba a gyereket, biciklivel mész oda, ahova tudsz, ezek mind olyan kis inputok a szervezetednek, amelyekre reagálni fog. Értem, hogy sokszor tényleg ott van a fáradtság a másik oldalon, de azt tudatosítani kell, ez a szellemi fáradtságból fakad, a stresszes életmódból. Ilyenkor a testünk valójában nem fáradt, és ha elkezdünk mozogni, az vissza fog hatni: ahogyan az érzelmi, szellemi fáradtság kiütközik fizikailag, úgy hat fordítva is a folyamat, a felfrissült, energikus test hat az érzelmi és szellemi állapotunkra. 

Fotók: Góg Anikó