„Faiatlamembre” – a betűtévesztés normális, de árulkodó jel! Neked mit üzen?

Régebben is elő-előfordult velem, hogy szavakon belül felcseréltem egy-egy betűt, mostanában azonban elharapózott a probléma: nem csak éhna néha, nem csak egy szóban, nem csak egy-egy betűt hibázok el. Gyakran, sok szóban és nemcsak szavakon belül, olykor két szó között is csereberélek. Ugyan az utóbbi időben jobbára csak géppel írok, így a megfigyeléseim is a gépírásra korlátozódnak, de nem emlékszem arra, hogy kézírásnál valaha előfordult volna velem ilyen. Az is igaz, hogy kézzel egyértelműen megfontoltabban írunk, a kéz és az agy működése nem távolodik el annyira időben, mint gépírásnál, ahol az agy sokkal előrébb jár már, előre rohan, a kéz meg alig győzi szusszal.

Sokszor érzem, hogy egyébként is kész káosz az agy és a minden jellegű tevékenység összehangolása, hiszen egyrészt már alig tudunk lépést tartani a technológiával, másrészt folyamatosan egy sor dolog zajlik egyszerre, az orrunk előtt. Ha most az írásból felpillantok, azt látom, a gépemen öt oldal van megnyitva, ebből kettő aktív jelenlétet kívánna, levelek jönnek. Pittyegnek az értesítések. A mikró a harmadszorra újramelegített kávémmal most járt le (az is sípolt), vár a mosott ruha a gépben, teregetnem kellene. Ott nincs hangjelzés, de belül feszít a tudat, hogy ha most nem teregetek, akkor egy-két óra múlva poshadt szagú ruhákat kellene kiteregetnem, és mivel én nem használok öblítőt, nincs is semmi, ami elnyomná azt a szagot. Vagyis moshatom a ruhákat újra. A cikk írása közben ezen feszülök – ott (is) jár az agyam. És szerencsém van, ha a vasalót kikapcsoltam, nem, én nem vasalok ruhát, miután pár szál ibolyát kilapítottam – diy ékszerkészítés alapanyaga lesz ez is, csak vasalóval gyorsítottam fel a szikkadást. Felgyorsítottam. Ahogy minden egyre gyorsabb körülöttem, ennek is követni kell(ene).

Mindez azonban nem feltétlenül magyarázza meg a gyakori, egyre kiterjedtebb betűcserét, kihagyást, több szót is érintő csereberét. Utánaolvastam, majd utánakérdeztem hát, mi lehet a gond – és rájöttem, sokakat érint ez a dolog!

Az én esetemben könnyen lehet, hogy ez gyerekkorból magammal hozott valamilyen disz-maradvány, valószínűleg diszgráfia, diszlexia, amit ugyan akkoriban nem tártak fel, vagy mert nem volt szempont, vagy mert nem volt annyira szembeötlő, hogy valódi gondként tekintsenek rá a felnőttek. Mert olvasni (magamtól) már iskola előtt megtanultam, és az írás is ment (a helyesírás kifejezetten jól), de az írásképem gyalázatos volt középiskolás koromig.

Egyszerűen nem tudtam tartani az egyenes vonalat, lefelé szaladtak a sorok, és hiába kezdtem sor elején a megfelelő betűmérettel, sor végére és különösen a lap aljára érve apró pontokká zsugorodtak a betűk. Az ezzel kapcsolatos visszajelzések nem voltak éppen szívderítőek: gyakran kaptam fejmosást azért, mert „felháborítóan” csúnyán írok és szedjem már össze magam.

Rémes emlékeim vannak abból az időből, a betűvetésből, - részeges, dülöngélő betűim sokszor megríkattak. Én voltam az utolsó az osztályban, aki ceruzáról tollra válthatott- akkoriban az egy minőségi ugrás volt (és egyféle jutalom) a szépen írók használhattak hamarabb tollat. Mivel több mint két évtizede írással keresem a kenyerem, meglehetősen furcsa az a csúf kudarc, hogy pont én nem írtam szépen, míg mások igen.

Halvány emlékem van arról is, hogy gyakran rám szólnak: a „szép kezemet” használjam. Vagyis a bal kezem helyett használjam a jobb kezem evésnél és a ceruzahasználatnál is, holott nekem a bal kezemmel való tevékenység legalább olyan természetes volt, mint a jobbal. Sokszor ma is balkézzel nyúlok dolgok után, nem okoz gondot a bal kézzel való körömvágás és a szép körömlakkozás sem. De nem vagyok egyértelműen balkezes (se) bár azt se tudom olykor, merre van a bal. Jellemzően rossz irányba mutatok vagy fordulok. A térbeli tájékozódásom rémálom, egy liftben is el tudok tévedni. Ez is lehet tünet...

De pontosan senki nem tudja. Így hát, azt tervezem, és azt javaslom más, hasonló gondokban szenvedőknek is, hogy

amíg rá nem jön, mi okozza a betűcserét, lassítson egy kicsit.

Én most behúzom a féket, nem rohanok olyan gyorsan. Engedem, hogy a kezem utolérje az agyam. De az is lehet, azt várom meg, hogy a lelkem érje utol a testemet. Hogy egy helyen legyen. Hátha úgy kevésbé zakatoló, komfortosabb és jobban a jelenben tartható za étemel. Vagyis, az életem...