Életmódváltás ezerrel – hogyan szabadultam meg a felesleges kilóktól?

Na szóval, életmódváltásban vagyok. Hogy életemben hányadszor, azt talán megszámolni sem tudom. Egy biztos, profi vagyok benne, rengeteg fogyókúrát kipróbáltam, sokat sikeresen. Olyan ízű teákat ittam, hogy ne tudd meg... Szinte nincs olyan íz a világon, amivel ne birkóznék meg (ez persze nem vonatkozik a svédek rohasztott halára, a surströmmingre, na azért nálam is vannak határok).

Az orális fixációm, a stresszevésem következtében a megoldásokat általában az evésben kerestem és találtam meg – látszólag. Ebből kifolyólag időnként alattomosan felkúszik rám néhány kiló. Sebaj, kontroll alatt tartjuk az életünket, jelez a mérleg, és indul a kampány mindaddig, amíg a vágyott súlyt vagy ruhaméretet elérem. Vagyis így volt ez sokáig. Egészen addig, míg egy nap „örökre” száműztem a mérleget az életemből. És itt kezdődött a következtetéses korszak. Amikor vélelmeztem, hogy nagyjából hány kiló lehetek. S ez a vélelmezés olyan sokáig tartott, hogy közben két ruhaméretet bővültem. Észrevétlenül, láthatatlanul, alattomosan. És hogy erre miből jöttem rá? Nos, egy szülinapi fotót nézve azon gondolkodtam, hogyan is torzíthat ennyire a kép. Na, amikor rájöttem, hogy a fenét torzít, így nézek ki, sokkot kaptam.

Oké, sokkot kaptam, de történt változás? Szerinted? Hát persze, hogy nem! Hiszen viszonyítási pontom nem volt. A tudatom mélyéről halkan elindult egy hangocska, azt suttogta: mérleg. Nem akartam meghallani. Valahogy a nők számára a mérleg, a testsúly, a körfogatok olyan fogalmak, amelyek a fóbiák csoportjába tartoznak. (Ha egy férfi jót akar, soha ne kérdezzen meg egy nőt, hány kiló, hány éves, és így tovább.) De rájöttem, hogy a 22-es csapdájában vagyok. Az elmúlt években ugyanis időnként kampányszerűen diétáztam néhány napot, és utána elégedetten nyugtáztam, hogy igen, fogytam. Hogy mihez képest? Meg ne kérdezd...

Most, utólag visszatekintve látom, hogy ezek a látszatintézkedések olyanok voltak, mint a hímzőszakkörön az az öltésfajta, aminél mindig egy kicsit hátrébb kellett beszúrni a tűt a következő öltésnél, tehát minden előrehaladás tartalmazott egy kis hátrálást is. Szóval mérleg hiányában valószínűleg fogytam 10 dekát, s aztán feljött 30. Ez pedig az évek során, nos… nem kell matematikaprofesszornak lenni, meg hát szerintem te is tudod, hogy megy ez. Valószínűleg sokszor próbáltad már. Az egyik barátnőmmel szoktunk hevenyészett számításokat végezni. Eszerint havi 10 deka „szépülés” 10 év alatt 12 kiló pluszt is hozhat. Nyilván nálam nem hozott ennyit, de az esély megvan rá.

Szóval ott állok mérleg nélkül, kétségbeesetten, egyre hangosabban dübörög a hang a fejemben, hogy „te szerencsétlen, állj már mérlegre, és aztán majd csak lesz valami”. Aztán végül rászántam magam. Persze többszörös pánikrohamot követően. De miért nem vagyok képes objektíven rátekinteni egy számra? Egy adatra? Nos, azért, mert a csapból is az folyik x centis magassághoz x kiló a normális. Meg hát a gyerekkori obezitás, le sem merem írni magyarul. Na szóval a mérleg- és a számfóbiámat kellett csak leküzdeni. Hiszen ez csak adatgyűjtés. Ha nézem, ha nem, akkor is annyi, amennyi.

Na jó, de rögtön elkezdtek özönleni a kifogások. Természetesen. Ebben a korban már nem lehet fogyni. Ebben a korban lehet fogyni, csak én nem tudok. Biztos van valami rejtett szerkezet bennem, ami rajtam tartja a párnácskákat. Na én aztán a levegőtől is hízok. És miért ne ehetnék néha valami jó kaját? Oké, fordítsuk meg. Milyen jótékony hatásokra számíthatok? Könnyebben mozgok. Jobban szeretem a testemet. Rám jönnek azok a ruhák, amiket „kinőttem” (kinőtted, mi?). Elbírom a testemet. Dinamikusabb vagyok. Magabiztosabb vagyok.

 

Szóval. Ráálltam. A mérlegre. És majdnem lefordultam. Bakker, ilyen nincs! Ennyi még sose voltam, soha az életben! Tényleg. Először ezt kell feldolgozni, aztán jöhet a hogyan tovább. És ez a feldolgozás szerintem pont olyan mint a gyászfeldolgozás. Hiszen el kell siratnom az elvesztett, szép formámat, az illúziót, hogy minden oké ezen a fronton, mielőtt megpróbálom visszaszerezni…

Innen szép nyerni. Azt már tudom, hogy hol állok, azt is, hogy hova szeretnék eljutni. Na de hogyan? (Megjegyzés: meg vagyok győződve arról, hogy nincs EGY, mindenkire érvényes, mindenki számára működő módszer. Az a tapasztalatom, hogy mindenkinek magának kell megalkotnia a saját módszerét. Ez egy kombó, amiben lehet akár „egykisnorbiegykiskaszatibiegykistománegykiskalóriaszámlálásésatöbbi”, mindenből egy kevés, mozgásból meg sok. Matematika. És FEJBEN dől el.) Számoltam, kerestem, találtam, belevágtam. Tudtam, mit nem akarok. Nem akarok ennyi kiló lenni. Nem akarok tunya, tohonya, lusta lenni. Nem akarok beteg lenni. Szeretnék fittebb, energikusabb lenni, aki kevesebbet eszik és többet mozog.

És hogy mit is csináltam pontosan? Azt kérdezed, hogyan kezdtem? Először is tudtam, hogy valahogyan be kell indítanom az anyagcserémet, és le kell adnom legalább 1 vagy 2 kilót első körben, hogy elkezdjek hinni magamban és a testemben. Erre a legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy visszanyúltam egy évtizedes diétához. Az amerikai narancsdiéta 5 napos, és állítólag orvosok dolgozták ki arra az esetre, ha valakit meg kell műteni, de jó lenne, ha előtte leadna néhány kilót.

Szóval 5 napig nagyjából narancs-tojás-tejföl-kétszersült-saláta volt a menü. Volt benne rost, fehérje, szénhidrát, szóval az alapvető dolgok. És tényleg használt. Valami megmozdult. Azt hiszem, a titok az volt, hogy elkezdtem több folyadékot inni, tervszerűbben enni (hiszen csak azt ettem, amit az étrend engedett). Az 5 nap alatt lement az első kiló. Ott megint jött a dilemma, hogyan tovább. Abban biztos voltam, hogy egyetlen tápanyagcsoportot sem szeretnék kihagyni az étrendemből, mert meggyőződésem, hogy ez hosszú távon hiányállapothoz vezet. Azt is tudtam, hogy az éhezés nem megoldás, mert akkor a szervezet elkezd tartalékolni. És számomra, mivel rajongok a gasztronómiáért, az is fontos volt, hogy olyan ételeket egyek, amik finomak.

 

Géphez ültem, és egy applikáció segítségével kiszámoltam, hogy hány kalóriát kell/lehet ahhoz fogyasztani naponta, hogy folytatódjon a fogyás. Emellett meghatároztam a fehérje-szénhidrát-zsír százalékos arányát. És végül kiválasztottam a számomra megfelelő étrendet. Alapvetően a mediterrán étrend és a csirke-rizs-zöldség hármasán alapuló táplálkozás keverékét alakítottam ki. Naponta háromszor eszem, és ha nagyon éhes vagyok, tízóraira és uzsonnára elrágcsálok egy kis zöldséget vagy olajos magvat. Reggelire kását eszem bogyósgyümölccsel, vagy egy könnyű rántottát (három fehérje, egy sárgája és ez tényleg működik!), egy kis teljes kiőrlésű kenyérrel és sok-sok uborkával, paprikával. Ebédre csirkét vagy halat, rizst, bulgurt, kuszkuszt vagy édesburgonyát, mellé párolt zöldséget vagy friss salátát könnyű öntettel. Egy-egy vacsorát néha fehérjeturmixszal váltok ki. Ma már játszi könnyedséggel megiszom a 3 liter vizet. És igyekszem hetente kétszer eljutni egy alakformáló tornára. Meg még kétszer sétálni.

Eleinte nehéz volt. Egészen addig, amíg úgy éreztem, hogy nem mozdul a súlyom. Aztán egyszer csak mégis. Szépen lassan csordogál lefelé a mutató, hétről hétre. Négy hónap alatt 7 kiló. WOW. Álom. Tudat alatt évek óta erre vágytam. Hogy így érezzem magam. Hogy ennyire jól legyek.

Na szóval ez az én sztorim. És hogy hogyan tovább? Maradok az úton. Maradok a mérlegnél. Maradok az adatgyűjtésnél. És ha javasolhatom, te is maradj az úton. A tiéden. Vagy térj rá. A saját módszereddel. Megéri.