Babatápszerből sütikrém, avagy néha szótár kellene ahhoz, ahogy főzök

Aktív

Babatápszerből sütikrém, avagy néha szótár kellene ahhoz, ahogy főzök

Soha semmin nem tudunk annyira egymásnak feszülni a párommal, mint a konyha. Egészen pontosan a főzés. Mert az egy az egyben konfliktusok forrása nálunk, és szerintem nagyon sok családban még. Egészen egyszerűen azért, mert nem azonos a konyhanyelvünk.

Ha csak a konyhai magatartásunk és szokásaink alapján akart volna egybeboronálni minket az élet, biztos kudarc lett volna vége, mert amilyen szeleburdi vagyok én, olyan pontis a férjem, akinek még a kölcsönkapott, zakatoló kenyérgépet használva is olyan ropogós héjú, tökéletes kenyér került ki a keze alól elsőre, amilyen nekem sokévi tapasztalattal se sikerült soha.

Az ő elsőszámú konyhai eszköze a mérleg. Az enyém meg… szóval nekem nincs olyan, hacsak nem Dédó piros kis fedője. Jobbára gondolomformán főzök – én így tanultam. Így jár, aki hetven fölött járó, a konyhában álmában, csukott szemmel is elboldoguló háziasszonytól leste el a csínját-bínját a konyhatudománynak. Én szívből főzök mindig, és többnyire sikerül.

Jellemzően jól főzök, de néha még ma is el tudok rontani dolgokat. Ezt egy rokon fiatalember egyszer igen pontosan megfogalmazta, de nem akarom idézni szó szerint a szakácstudományomra vonatkozó megállapítását, mert nem tűrné a nyomdafestéket – a lényeg, hogy

néha a tíz ujját is megnyalja a család, néha meg kerülik a fazekat és fintorognak.

A férjem viszont tisztán főz, akár egy királyi szakács, és ahogy ügyel arra, hogy mi kerüljön a fazékba, úgy ragyog nála – főzés közben is – a konyha. Franc se tudja, hogy csinálja, én legalábbis biztosan nem, mert amikor főz, én kerülöm a konyhát.

Nálam főzés közben szalad a minden, edények mindenhol – én a folyamat végén pakolok, mosogatok. Éppen ezért gyakran vagyok útban saját magamnak. Cserébe akkor is tudok főzni, ha más meglátása alapján nincs is itthon semmi.

Én Dédó mellett megtanultam, aztán megtapasztaltam, hogy három szem krumpliból is lehet főzni a családnak, csak ügyesen kell bánni azzal a három szem krumplival. Meg biztosan lehet mellé még találni valamit a hűtő legalján, a fagyasztó rejtett zugaiban, vagy a kamra mélyén a fonnyasztóban. Fonnyasztója másnak is van, remélem – az az a hely a kamrában, ahol megbújik egy kihajtásra kész vöröshagyma, vagy egy fonnyadt, de mézédes sárgarépa. Tudjátok már, miről beszélek, ugye?

A lányom azonban szeret mérni, ma is azt kérdezte pontosan mi kell a palacsintatésztába. Így:

Palacsinta tészta?
Kicsilanyod küldte, ekkor: Ma, 10:00-kor
Bajban vagyok
Kicsilanyod küldte, ekkor: Ma, 10:00-kor
Nincs mérlegem
Kicsilanyod küldte, ekkor: Ma, 10:00-kor
Hogy számoljam ki? 

És én ma ismét ráébredtem, hogy fogalmam sincs. Nekem nincs az eszemben egy mások számára értelmezhető palacsintarecept. Mert úgy csinálom, ahogy láttam: felütöm a tojásokat, zitty-zutty víz meg tej, pici só és annyi liszt, amennyivel aztán majd „palacsintatésztasűrű” lesz a tészta. Pont így. Ez a mennyiség aztán tetszés szerint változtatható. Nem tudom hány deka liszt, se azt, hogy mennyi víz kell hozzá. Ha vendégeket várok (vagy régen, amikor száz gyerekre sütöttem), akkor több tojást használok, majd több vizet, több lisztet adok hozzá. Kavarás közben érzem, hogy süthető állagú-e a tészta vagy sem. Ahogy azt se tudnám megmondani, mennyire legyen forró a palacsintasütő (a zsiradék?). Nekem az a mérvadó, hogy legyen forró, de azért még ne füstöljön.

Életem (egyik) értelme sem érti ezt. És a barátaim egy része is nagy szemekkel néz rám, ha épp olyankor ugrik be, mikor főzök. Van, akit lenyűgöz a lazaságom, más meg sikítófrászt kap tőle és legszívesebben kivenné a fakanalat a kezemből. Sose feledem el azt a meghökkenést, amikor babatápszerből kavartam sütikrémet, mert elfogyott a tej otthon, de kellett a piskótába valami. Az a valami, egy kis vaníliáscukorral, rumaromával, kis keményítővel felfőzve isteni lett. Kár, hogy egy szakácskönyv, egy recept se tartalmazza, mert akkor más is megtudhatná, milyen jó.

Hogy milyen jó legalább ezen az egy területen elszakadni a vonalaktól, kottától néha. Elengedni magunkat. Lesz, ami lesz. Megtalálni a saját (konyha)nyelvünket, ami ugyan néha felesel mással, és néha szótár kell a megfejtéséhez, de a mienk. Egyedi, nálam olyan anyás. Néha nagyon jó, néha meg nem, de egészen biztosan felismerhető.