Aki szereti a munkáját, sohasem dolgozik – de vajon lehet a hobbiból munka?

„Válassz olyan szakmát, amit szeretsz, és akkor soha az életben nem kell dolgoznod” – ezt állítólag a Kr.e. 551–479 között élő kínai filozófus, Konfucius mondta. És milyen igaza volt! De bárcsak néhány kiegészítő magyarázattal maradt volna ránk ez a bölcsesség tőle! Vagy ha valakinek a munkája a hobbija, akkor mindegy, hogy mennyit keres vele? S nem árnyékolhatja-e be a szeretett szakma elvégzését a munkahely, a követelmények, a megfelelés vagy éppen az adózás?

Egy barátnőm egyszer elmesélte, hogy egy délután három óra körül ült az irodában az asztalánál, csinálta azt a munkát, amit mindennap. Telefonált, gépelt, beszélgetett. Jól megvolt a munkatársaival, mindenkihez volt mindig egy kedves szava. Szeretett bejárni dolgozni annak ellenére, hogy minden napra jutott egy kis feszültség, némi kihívás, megoldandó feladat. S azon a délutánon három órakor egyszeriben bevillant neki, hogy hihetetlen ez az egész. Hogy

neki olyan munkája van, amit ő egyáltalán nem érez annak,

mert szereti csinálni. Erre készült, ezért tanult, és tessék. Igaz, nem keres vele sokat, épphogy félre tud tenni egy keveset, de ez akkor nagyon mellékes dolognak tűnt számára.

Eszébe jutott, hogy a legtöbb ismerőse mindig panaszkodik, utálja, amit csinál, csak a pénzért mennek be a munkahelyükre. Állandóan arra készülnek, hogy felmondanak, hogy „még egy év, és aztán keresnek valami jobbat”. Ő meg szívesen túlórázott, csinált extra feladatokat, még ha nem is kapott érte (akkor) semmit. Eszébe sem jutott, hogy máshol is dolgozhatna. Fiatal volt és lelkes. S ha csak pillanatokra volt is tudatában a szerencséjének, hiszen a hétköznapok nagyon el tudják vonni a figyelmet az ilyen belső, lelki dolgokról és felismerésekről, amikor eszébe jutott, azt érezte, hogy valójában nagyon hálás mindezért. A körülmények persze nem voltak optimálisak, lehetett volna több a bére vagy fontosabb a feladata, de azt mondta, ő így is örült, amiért ilyen szuper munkája volt.

Több mint tíz év telt el azóta. Felhívtam ezt a barátnőmet, és megkérdeztem, még mindig nem érzi-e munkának azt, amit csinál? Elmesélte, hogy azóta több munkahelye volt, többször költözött. Volt két-három év, amikor teljesen mást csinált. S főleg ez a két-három év, a kihagyások erősítették meg abban, hogy visszatérjen a szakmájához. Hogy üljön a gép előtt, és telefonáljon, ötleteljen, szervezzen és megvalósítson – még akkor is, ha főállásban esetleg mást csinál. Ilyen-olyan módon mindig visszatalált ahhoz a munkához, amit igazán szeret. Amit sosem érzett munkának, arra csak a határidők és az elvárások emlékeztették folyamatosan, de

ha belemerült, szinte szárnyalt, tökéletesen önmaga tudott lenni közben.

Hobbiból munka

Nem mindegy, hogy a munkában találjuk-e meg azt, amit szeretünk, vagy a hobbink válik a munkánkká – ez utóbbi esetben könnyen elveszíthetjük a lelkesedésünket a számonkérések és követelések tengerében. A kreativitást és örömöt könnyen megölheti a szigor és a határidő. Egy ismerősöm például nagyon szeretett sütni. Hazaérve a munkából rendre a konyhában találta magát, és készített egy finom süteményt a családnak. Ez kapcsolta ki az egész napos stressz után. Majd gondolt egyet, felmondott és vállalkozásba kezdett. Elvégezte a szükséges tanfolyamokat, megszerezte a szükséges papírokat, és megnyitotta a kis házi műhelyét. Azóta hajnalban már felkel, éjszaka még díszít. Felvett maga mellé segítséget, rengeteg rendelést teljesítenek, szinte menekül évente arra a két-három hét pihenőre, ami persze mindig kevés… Fáradt és nyúzott, másra nemigen marad ideje.

Óvatosan rákérdeztem, megérte-e? Azt válaszolta, biztosan lehetne „okosabban” csinálni, nem belehalni a végkimerülésbe mindennap. Érezte az elején, hogy elszaladt vele a ló, ő meg nem lassított, inkább bedobta a gyeplőt. Lassan öt éve, hogy felmondott, azt egyáltalán nem bánja. És valójában azt sem, hogy „beáldozta” a hobbiját, és munkává tette. Nem mindig érzi, hogy megérte,

olykor hónapok teltek el úgy, hogy egyáltalán nem élvezte egy percét sem.

Manapság azonban egyre többször érzi, mintha megint örömét lelné benne – főleg az egyedi megrendelések teljesítésében. Hozzátette, hogy mindent összevetve jó döntést hozott, maradt még más hobbija, például nagyon szeret olvasni. Igaz, erre az utóbbi években sem ideje, sem ereje nem marad a munka mellett…

Kötelező kreativitás 8-tól 4-ig

Egyes felmérések szerint a munkavállalók 60-70 százaléka elégedetlen a munkahelyével és/vagy általában a munkájával. Nem szívesen járnak be dolgozni és nem is szeretik azt, amit csinálnak. Az esetek nagy részében főleg az a baj, hogy nem találják a munkavállalók eléggé kreatívnak a feladatkörüket. Ezért hiszik, hogy a hobbijuk munkává emelése jó ötlet, hiszen akkor élvezhetnék a kreativitásuk kiteljesedését munka közben. S hogy ez valóban jó ötlet-e? Ez a megoldás vajon mindenkinek való?

Nos, ennek megítéléséhez már egy nagy adag önismeret szükséges, valamint tőke és bátorság, hogy valaki elinduljon az álmai felé, és végre olyasmi legyen a munkája, amit valóban élvez. Mert a hobbi egy pillanat alatt elvesztheti a szépségét, amint egy 8-tól 4-ig tartó munkaidő keretei közé szorítjuk, és csinálnunk KELL, mert elvárják, mert kötelező. Nem lehet, hogy pont azért leljük örömünket a hobbinkban, mert könnyed szabadidős tevékenység, amit csak akkor csinálunk, amikor valóban jólesik? S ha hetekig felé sem fordulunk, akkor sem történik semmi, mert nem ettől függ a megélhetésünk, de ha már a havi fizetésünk múlik rajta, előfordulhat, hogy elveszti azt a könnyed varázsát, amiért a szabadidőnkben annyira megszerettük. A stressz és nyomás idővel elégedetlenséghez vezethet, akkor pedig ugyanott leszünk, ahonnan indultunk: nem élvezzük azt, amit csinálunk (és közben elvesztettünk egy hobbit is).

Érdemesebbnek tűnik inkább a munkába belevinni azt a kreativitást, amit egyébként hiányolunk belőle nap mint nap. Például tűzzünk ki új célokat magunk elé, amikkel motiválhatjuk, inspirálhatjuk magunkat a hétköznapokban. Unatkozás helyett keressünk továbbképzési és fejlődési lehetőségeket, tanuljunk valami újat. Keressünk olyan feladatokat a munkahelyünkön belül, amik kihívást jelenthetnek számunkra, vagy kérjük meg a főnökünket, hogy bővítse ki egy kicsit a munkakörünket, vegyenek be bennünket új projektekbe, javasoljunk új nézőpontokat, keressük a sokoldalú és változatos munkalehetőségeket.

S ha már mindent megtettünk, de még mindig úgy érezzük, hogy nem vagyunk jó helyen, érdemes lehet kilépni és valami újat, valami mást keresni. Megfontoltan, észszerűen és magabiztosan. Hátha a következő munkahelyünkön végre megtalálhatjuk a munkánkban azt, amit annyira kerestünk – önmagunkat.