„50 elmúltál, anya, szállj le végre a motorról!”

Sokáig tűnődtem, hogy át tudom-e adni jól a motorozás élményét másoknak, hiszen aki nem próbálta soha, lehet, hogy csak annyit érzékel a motorosokból, hogy hangosak, és gyorsan húznak el az autók mellett. Bőgetnek, döngetnek, zajt csapnak. Nekem is pontosan ennyi volt a saját tapasztalatom. Plusz volt bennem egy sor előítélet is. A motorozást nem kevés arroganciával párosítottam. A sebesség és a nagy zaj miatt nem igazán tudtam jó szemmel nézni a motoros társadalomra. Ha elhúzott mellettem az úton egy motoros, nem feltétlenül gondoltam szépeket felőle. Sőt.

 

Ma, ha a nyomomba ér egy motorral közlekedő ember, akkor előzékenyen jobbra húzódok (ahogy a KRESZ is megkívánja, nem kifejezetten a motorosok miatt) és engedem, hogy az autómtól biztonságos távolságot tartva ki tudjon előzni. Ha úgy adódik, oda is intek vidáman, és örömmel nyugtázom, ha a motoros a jobb lábát meglengeti felém. Mivel a gázkart nem engedhetik el, a motorosok gyakran köszönnek a lábukkal, vagy köszönik meg a kedvességet láblódítással. Nekem jólesik a visszajelzés, de amíg magam nem motoroztam (nem voltam utas), nem figyeltem fel erre az apró, de annál kedvesebb gesztusra. Biztosan előreengedtem a forgalomban a motoros útitársakat, de nem figyeltem oda a pozitív kommunikációra.

Motorozás közben, utasként, gyakran köszönök én a sofőröm helyett: az én feladatom az útitársakkal való közösségi kapcsolattartás. Intek ide is, oda is. Például a kis falvakban az árokpartól vagy a járdaszélről integető kisgyerekeknek, akik a felnőttekkel ellentétben általában odavannak a vasparipákért. Integethetek bátran, nem én húzom a gázt.

A gyerekeim azért szívből azt kívánják, hogy szálljak le a motorról, felejtsem el az egész kihívást úgy, ahogy van, mert minden utazás alatt aggódnak értem. Hogy a szállásra értünk-e rendben. Ugye nem borultunk? Nem volt semmi gond? Nem voltak veszélyes szituk? És különben is, „ötven elmúltál, anya”.

 

Ám az a helyzet, hogy ha voltak is, én észre se veszem, számomra annyira komfortosnak és biztonságosnak tűnik a motoros utazás, hogy egyrészt eszembe se jut, hogy borulni is lehet, másrészt végigrelaxálom a teljes utat. Bambulok. Nézelődök. Álmodozom. Se a veszélyek, se az életkorom nem tántorítanak el attól, hogy nyeregbe szálljak. Módfelett élvezem motoros útjainkat, akkor is, ha csak ketten túrázunk, akkor is, ha nagy csapattal, akár 20-25 motorral gurulunk együtt.

Más utazási formánál kell két-három nap, mielőtt átkapcsolna az agyam és a lelkem nyaralós üzemmódba. Ám ha motorra szállok, elég két-három óra, és már könnyű az agyam. Nem gondolok a gonddal, vígan fütyülhet a szél a fülem (akarom mondani, a bukósisakom) mellett.

Nem olyan rég egy szintén fiatal ötvenes ismerősömet beszélte le a párja a motorozásról, mert szerinte ebben az életkorban már nem okoz akkora örömet a gurulás. Inkább bele se kezdjen, minek. Mert szerinte mindezt sokkal fiatalabban, fittebben kell elkezdeni, és erre az életkorra már inkább a „parkoláson” kellene gondolkodni, nem újabb túracélpontokon. Rajtam kívül még sok tízezer ember lehet példa ennek ellenkezőjére, és mindig megújuló öröm számomra is, ha „új motorosokat” üdvözölhetünk a csapatban. És a nagyon is lelkes újoncok között akadnak huszonévesek, és akad jóval ötven feletti motoros is.

 

De velünk egy csapatban gurul olyan régi motoros társ is, aki közelebb van már a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, mégis elöl jár. Fogalmazzunk úgy, hogy húzza a gázt még örömmel, megéri utolérni, ha nekilendül. Mert jobban ismeri a hazai motoros utakat, mint bárki más közölünk. De külföldre is szívesen gurulunk vele, mert úgy ismeri a környező országok útjait, mint a tenyerét. Neki aztán nem kell GPS! Azt is tudja, hol lehet helyi specialitásokat enni, hol nagyon jó a konyha, de még azt is tudja, hogy hol van tiszta illemhely. Ez egy igen kritikus pont lehet a női motorosoknak. Fontos, hogy tiszta és tágas legyen a mosdó, hiszen a motoros ruhából nem olyan könnyű kivetkezni, motoros nadrágban meg igencsak körülményes a mosdóhasználat.

És ezzel meg is ragadtam az egyetlen, de tényleg az egyetlen kihívást, ami motorozás közben, nőként, utasként szembejöhet velünk. Minden más móka és kacagás. Akkor is, ha 150-200 km-nél többet nem lehet zsibbadó ülep nélkül végigülni. Teljesen mindegy, mennyire profi és puha az ülés, jólesik a hátsóknak a mosdó- és kávészünet.

Mi az, ami engem motoron tart? A lista egyáltalán nem teljes, de azért tanulságos lehet:

• Hihetetlen távolságokat be lehet járni egyetlen nap alatt
• Olyan helyekre is eljuthatok, ahova autóval soha nem mennék, mert autóval nem járható az út – túl keskeny, túl meredek, esetleg túl sáros.
• Motoros túrára MINDIG kapható a sofőröm, akkor is, ha csak egy kávét szeretnék inni az ország másik felén.
• Nagyon vonzó gasztronómiai pontokat célozhatok meg.
• Megtanultam okosan, takarékosan csomagolni utazáshoz. Ma már egy tíznapos nyaraláshoz is elég egy kicsi motoros doboz. Minden felesleges kacatot itthon hagyhatok.
• Nem kell nekem vezetni. Soha. Én az utas vagyok.
• A motoros csapatban izgalmas, nagyon értékes emberekkel találkozom.
• Mivel van sisakbeszélőnk, az utazások során órákig tudunk beszélgetni a férjemmel.
• A motorozás számomra párkapcsolatot segítő, közös út – senki másnak nem szavaznék és nem is szavazok akkora bizalmat, mint a sofőrömnek.
• Csak ketten férünk fel a motorra, és ez nagyon szoros kötődést épít.
• A motorozás fitten tart, egyben motiváció is arra, hogy őrizzem súlyomat. Minél magasabb a testsúlyom, annál kevesebb dolog mehet a motoros dobozba.
• Megtanultam tiszta szívből szeretni a napsütést – mert az száraz utat garantál.
• Ugyanakkor pozitív szemléletre késztet, mert tudom, hogy az esőből a legtöbbször a napsütés felé tartunk.

Ez egy jó, biztató, reményteli, segítő tapasztalás akkor is, ha nem ülök éppen motoron.

Tovább olvasnál? Adunk neked 7 tippet a testi-lelki megújulásért és az egészségmegőrzéséért! 

Fotók: Kassai Tini