Vannak ételek, amiket csak egy ember tud olyanra elkészíteni, amilyenre kell – a rózsás sparhelt titka

Nanuska hajlott hátú öregasszony volt, amikor megismertem. Az Alföldről került a dunántúli dombvidékre, nehezen szokta meg, hogy a kertben kőből rakott lépcsőkön lehet a veteményest megközelíteni, hogy a talaj nem homok, hogy a kapa rendre apró köveken koppan. Régi parasztházban lakott, középen volt a konyha, abból nyílt jobbra-balra egy-egy szoba. A konyha, vagyis a kis ház közepén állt a sparhelt. Kis rózsák díszítették a zománcos, ütött-kopott tűzhelyet. Hogy lehet ezen főzni, gondoltam akkor, fiatalasszonyként, és csodáltam, miféle finom leveseket, pörkölteket tett elénk. A túrós lepényét egyenesen imádtam! Tudta, hogy ha megyünk, akkor nekem mindenképpen kell sütni túrós lepényt, nyáron kaporral, télen csak zsíros tejföllel jól megkenegetve. A tetejét mindig megkapta kicsit a tűz, meg se vártam, míg kihűlt, ettük a tepsiből azonmód.

Lediktálta a receptet is, neked kell megsütnöd, ha már én nem leszek, mondta. Aztán el is költözött az Égiekhez, a háza eladósorba került a sparhelttel együtt. Én meg próbálkoztam süni Nanuska-féle túrós lepényt, hasztalan. Hiába tettem bele mindent, amit kellett, hiába lapogattam abba a tepsibe, ami tőle volt, a lepényből hiányzott valami. Valami, amit nem tudtam megfogalmazni, amiről Váci Mihály írt talán pontosan: valami nincs sehol.

Sok évvel később egy hirdetés jött szembe: rózsás sparhelt eladó! Nézegettem a képeket, gyönyörűséges volt, sokkal szebb, mint egykor Nanuskáé az öreg házban. Mi a fenének nekem sparhelt? Hová tegyem? Nem fér el sehol, nincs hozzá kémény. Nem illik a lakásba a sparhelt, mondta mindenki, de én hetekig nem tudtam levenni a szemem a képekről. Aztán egy reggel azt gondoltam: ha még mindig megvan a sparhelt, megveszem! Megvolt, és másnap már ott állt nálunk, a szobában, a lehető legrosszabb helyen. Olyan boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni, hogy van egy rózsás sparheltem. Bíztam benne, hogy hamarosan használhatóvá is tudom tenni, bár a környezetemben mindenki lesajnálva nézegette: ilyen csak a régi házakba, az öregasszonyoknak való. Begyújtani nem tudtam, fotózáshoz viszont jó háttérnek bizonyult, a piros zománcos lábosokhoz keresve találhattam volna jobb díszt, mint egy rózsás sparhelt a maga csiszolatlan bájával.

 

De érdemes volt várni, mert meglett a helye, a nyitott nyári konyhában. Bekötöttük a kéménybe, és a szomszéd néniktől megtanultam, hogyan kell rendesen megrakni benne a tüzet. Azt hihetné az ember, hogy mi sem egyszerűbb ennél, de éppen ezek a pofonegyszerű dolgok azok, amelynek megvan a maguk fortélyuk. Harmadik alkalommal már minden füstölés nélkül lobogott a tűz, sült a padlizsán, rotyogott a fazékban a gulyás, és készültem rá, hogy végre-valahára megsütöm azt a bizonyos túrós lepényt, amihez hiányzott a „valami”, ami talán a sparhelt sütője lehetett.

Reszkető kézzel és dobogó szívvel vettem ki a tepsit, a lepény kinézete szakasztott olyan volt, mint amilyen az emlékeimben élt. Alig vártam, hogy megkóstolhassam – szétomlott a számban. Minden a helyén volt benne, de az a régi emlék hiányzott továbbra is. Mert van valami, talán a lélek, talán a kéz érintése vagy más megmagyarázhatatlanság, amit nem tudunk átörökíteni. Hiába van a pontos útmutatás, az eszközök, az eredmény sohase lesz ugyanaz.

 

Így hát megbékéltem a sorssal, a lepény ízét eltettem szépen az emlékeim közé, a fejem titkos rejtekébe. És megalkottam a prószámat, ami nem hasonlít semmi máshoz, és ma már tökéletesre tudom sütni a rózsás sparheltomban. Tejföllel, tojással készül, liszttel sűrűre keverem, kevés cukorral, csipet sóval ízesítem. Zsírral kikent tűzálló tálba simítom, tetejére szilvalekvárt pettyegetek, és máris mehet a forró sütőbe! Van, amikor porcukorral megszórjuk, máskor friss gyümölcs kerül mellé, forrón is kanalazható, ha kihűlt, akkor feldarabolható. Talán ez lesz az én receptem, aminek titkát nem fogja megfejteni senki sem?

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho