Időutazásom dédszüleink világába

Fél öt van. Odahaza fél négy, de itt, Erdélyben fél öt. A Nap még az igazak álmát alussza, mikor Feri bácsi, a gazda felrakja a hámot Baba hátára. Baba nem nagy ló, kifejezetten kicsi, de annál szívósabb. Könnyedén indul meg a szekérrel, melyen hárman ülünk, mellettünk egy hamvas „csalamádé”, mely többnyire takarmánykukorica zsenge szára és egyéb mezőn kaszált fűfélék keveréke, egy vödör korpa, egy kanna víz, na meg a bádog tejeskannák.

Ahogyan a szekér kifut az udvarról, egyszerre megértem, mit jelent felrázódni; az időzónák közötti különbség okozta reggeli kábaság azonnal tovaszökken.

A szürkületben úszó szekér egy egészen csodás faluban halad el. Az út két oldalán számunkra szokatlanul nagy falusi házak állnak, szépen faragott, hatalmas fedeles kapukkal. A házak előtt padok, megannyi virág, amik mintha azért élnének, hogy a házbéliek adhassanak valamit a kívül esőknek, szebbíthessék a világot. A kapuk épp úgy virágoznak, mint az árokpart, ám ezek a virágok örökké nyílnak, fába vésett üzenetként jobbítják a világot.

Fotó: Pixabay / Dan Sudermann

Az utcán egy ideig csak Baba patkóinak hangos kopogása hallatszik, ám amint kifordulunk a főutcára, egyszeriben megszaporodnak a koppanások. Ahogy a kapuk megnyílnak, a szekerek kifutnak, mosolyogni kezdek... egy faluban vagyok, jó emberek között. Még szürke lepel borítja az eget, de már tucatnyian kívántak jó reggelt – nem csak úgy mondták, hanem valóban kívánták. Tudom, mert úgy mondták, hogy egyszer-egyszer majdnem megköszöntük, és éreztük, hogy ez valóban egy jó reggel. Aztán minél többen lettünk, annál jobb lett.

A bivaly-, vagy ahogyan itt, Kalotaszegen mondják, bihalylegelő a falutól talán két kilométerre lehet, s odáig kanyargós földút vezet a dimbes-dombos tájon. Baba kitartóan húzza a kocsit, az hogy feljutunk egy-egy emelkedőn, néha már-már valószínűtlennek látszik. Leszállnék, de Feri bácsi nyugalomra int: „nagyobb rakás trágyát is kivitt már ezen az oldalon”. Így hát maradok.

A bivalylegelő szélére érve már látszanak a fejőállások, amiket patkó alakba húzott száraz tövisből csináltak. Több fölé már ereszt is építettek, hiszen fejni nem csak napsütésben kell. Mindenki elfoglalja a maga állását, még mielőtt a bivalyok ideérnének. Van még addig tennivaló bőven: az élelem elhelyezése, a már említett „csalamádé”, amiből később az éppen fejés alatt álló jószág eszik, a takarmány elhelyezése a várakozó állatoknak, a minket idehozó dolgozó lovak elhelyezése. 

Aztán elkezdődik...

Mire minden elrendeződik, és mindenki elcsendesül, megjelennek az első reggeli fények. Nincs más dolgunk, mint csendben várni. A nap sugarai már melegítik a hegy túlsó felét. A kora reggeli fényekben egyszer csak megjelennek a jószágok.

A gulyában egyformán lehetnek marhák és bivalyok. Ki ezt szereti jobban, ki azt: az öregebbek általában a bivalyt, a fiatalabbak a tehenet. Az állatok lassan, legelészve közelítenek, a gazdák szeme a gulyát pásztázza. Amint valaki meglátja a sajátját, kedvesen nevén szólítva csalogatja magához. Nem hallani kiabálást, minél halkabb szóra jön be a szeretett állat, annál nagyobb dicsőség az a gazdának.

Feri bácsi a tehenekkel kezdi a fejést. A bivalyokat szereti, de ő feji meg a vejének a teheneit is. Ilyenkor béklyót tesznek a hátsó lábakra, és a farkát is lekötik a tehénnek, ne hajkurássza a legyeket. Van, aki pokróccal takarja be a tehén hátát, hogy ne bántsák a legyek fejés alatt. Még hátra van a tőgyek lemosása, aztán elkezdődik: az alumínium vödrök aljára cseppen a friss tej. Közel állok, figyelem, mi történik: szinte érzem a tej ízét, illatát...

Aztán jönnek a bivalyok, akik  nem szeretik az idegent, ezért nehezen adják le a tejet. Nem gondolnánk, de igen törékeny lelkűek, még a szemtelen tehenek is gyakran megugrasztják őket. Igyekszem hát nem zavarni, feljebb húzódok a dombon, ahonnan belátni a környező erdőket, földeket, még a szomszédos falvakat is.

Azon pillanatok közé tartozik ez az élmény, mikor az ember újra ráébred, hogy honnan is jön valójában, mi is az őseinek valós otthona, életmódja.

Megérzem, hogy a hatalmas természet parányi része vagyok, egy mozgatórugó a rendszerben, akinek feladata, dolga van.

Az ittenieken azt látom, őszintén szeretnek itt és így élni, és szeretik az életet, mert jó. Nagy dolgok ezek, a hegyen sétálva mégis természetes, magától értetődőnek tűnik: az élet jó, és ezek az emberek, akik hajnal hatkor már a szekéren ülnek, tudják ezt. 

A fejés végeztével az állatok tovább legelnek, mi pedig visszaindulunk. Egy falu határát látjuk: egy határ, amit szinte kizárólag idősödő emberek művelnek. A fiatalok pénzt vagy állást keresnek. Az öregek nem „állnak”. Nem keresik a pénzt, nem keresik a „megélhetést”, hanem megélik az életet. Megvan mindenük, ami a boldogsághoz kell. Feri bácsi szerint főként az, hogy olyan vágyaink legyenek, amiket el tudunk érni.

Szegény ember az, aki arra vágyik, amit soha nem kaphat meg.

A gazdag ember addig merészkedik vágyaival, míg képesnek érzi magát, és úgy érzi, elérheti azt. Míg hisz önmagában és hisz valami egyénnél nagyobb erőben; tudja, hogy elérheti.