„Nekem a piros gumimacinak utazás íze van”

ZónánTúl

„Nekem a piros gumimacinak utazás íze van”

A bécsi rokonok ölelgettek, aztán a kezembe nyomtak egy zacskó gumimacit. Ilyen nincs nálatok, mondták, és ez így is volt. Megkóstoltam, és beleszerettem. Azóta is, ha a számban olvad egy piros színű gumimaci, úgy érzem, mennem kell. Elutazni valahová. Vagy úton lenni, mert nekem a gumimacinak utazás íze van azóta is.

Nyolcéves voltam, amikor legelőször külföldre utaztam. Mégpedig nyugatra: kék útlevelet csináltattak nekem, a nagyanyámékkal egy hónapos utazásra indultunk. Nagy szó volt ez akkor! Jó előre mindent leleveleztek a rokonokkal, aztán bepakoltak engem is, meg a picike, kockás bőröndömet is a Wartburgba. Útra keltünk.

1973-at írtunk akkor, Bécsbe országút vezetett, egy nap alatt értük el az osztrák fővárost a kétüteművel. Külföldre megyünk, tudtam, és hevesen vert a szívem, mert nem tudtam, mi lehet az, csak hallottam róla. A messzi tájak érdekeltek, szerettem nézegetni képeket hegyekről, ismeretlen vidékekről. A térképen már megkerestem, merre fogunk menni, hol vannak a hegyek, az országhatárok. A határállomáson megvárattak, egy marcona egyenruhás sokáig forgatta az útlevelemet, megkérdezte, milyen volt a bizonyítványom. Bevallottam, hogy tornából négyest kaptam, ezért nem lettem színjeles, és lesütöttem szememet, majdnem elsírtam magam: lehet, hogy ezért nem fognak a határőrök elengedni? De békések voltak, kedvesek, és egyszeriben egy másik országban találtuk magunkat.

Apró, kedves kis falvakon kanyargott az út, és nekem úgy tűnt: itt még a fű is zöldebb! Több a virág, tisztábbak a porták. Estére megérkeztünk Bécsbe, csak kapkodtam a fejem, annyi néznivaló akadt. Feldgasse zwölf, megjegyeztem jól, hátha eltévednék vagy bármi történik velem. Kicsit már értettem németül, pedig alig egy éve tanultam a némettagozatos iskolában. De mióta az eszemet tudtam, rendre elhangzott a „nichtvordemkind” vagyis a „ne a gyerek előtt” felmenőim szájából, és ilyenkor aztán füleltem rendesen. Mert amit nem kellene hallanunk, az lehet csak igazán érdekes!

Készültem is, hogy Bécsben találkozunk Miczi Tanteval, akit már fényképeken láttam, a dédnagyanyám barátnője volt. A világháború végén,

egy ausztriai menekülttáborban barátkoztak össze, ahol a dédszüleim menekültként, Mitzi Tante férje pedig őrként volt jelen.

Hatalmas lakásba toppantunk, ismerős bútorok közé – nagyanyáméknál is hasonló ónémet ebédlőgarnitúra volt, mint ott. Szeretettel fogadtak, ölelgettek, és a kezembe nyomtak egy zacskó gumimacit. Haribo macik, ilyen nincs odaát, nálatok, mondták, én meg néztem csak, hogy mi is lehet ez, aztán bekaptam egy piros medvét.

Kicsit sajnáltam, mert olyan kis aranyos volt, de még sosem kóstoltam ilyet. Igaz, édességet is alig, nagy ritkán egy virágos nyalókát. Vagy amikor születésnap volt az iskolában, akkor szétosztott az ünnepelt közöttünk egy csomag savanyú cukrot, amit a kis perselybe dobott fillérekből vett a tanító néni.

De ez a gumimaci, ott, Bécsben, egészen más ízű volt. Nem is bírtam betelni vele, szépen eleszegettem az egész zacskóval.

Nicsak, elfogyott, kacagott Miczi tante, majd holnap veszünk még egyet, mondta, és így is lett. Két nap múlva tovább indultunk, az elemózsiás kosárba tettek nekem gumimacit is, elegendőt az útra. Stájerországba mentünk, megkeresni azt a helyet, ahol emlékezetes éveket töltöttek nagyszüleim a viszontagságos években, ahol anyukám született. Az Alpok hegyei közt kanyarogva csak ámultam a nagy hegyeken, hogy tényleg léteznek ilyen sziklaszirtek. Ahol a felhő lejjebb kúszik, mint a hegy!

Münchenben egy egész napon át talpaltunk a technikai múzeumban. Lenyűgözött, mert ott már akkor interaktív kiállítás volt, de délutánra annyira elfáradtam, hogy a zsebemből előkotort gumimacik sem tudtak megvigasztalni.

Würzburgban megismertük a legvidámabb fogorvost, aki szezámmagos zsömléket hozott reggelire. Addig azt sem tudtuk, mi fán terem a szezám. Amikor megtudta, mennyire megszerettem a gumimacikat, megmutatta, hogyan olvadnak el a teában.

Én csak keresgéltem a kanállal, ő meg nevetett: idd meg a medvét, nagyon finom!

Hannover mellett egy kis faluban, hatalmas házban éltek a nagyon távoli rokonok, őket is ismertem fényképekről. A kertben gyönyörű növények, úszómedence volt, a házban több vendégszoba, a fürdőszobában illatos piperecikkek.

Hatalmas asztalt ültünk körül, az ebéd elején kis csöngővel csengetett Herbert bácsi, és egy mosolygós néni hozta be a levest. Nagyon tetszettek az aranyszélű tányérok, az, hogy nekem ugyanolyan pohárba töltötték az almalevet, mint a felnőtteknek a bort. Tettek a székre párnát, hogy jobban felérjem az asztalt, és késő estig maradhattam az asztaltársaságban. Azért estefelé már elálmosodtam, meg nem is értettem egészen a beszélgetést, így néha az asztal alatt számolgattam a zsebemben lapuló gumimacikat. Olykor bekaptam egyet, amikor senki sem látta, és megpróbáltam kitalálni az ízéből, milyen színű lehetett. A piros tűnt a legfinomabbnak.

Hazaindulás előtt könnyek közt búcsúztunk. Herbert bácsi két tízmárkást nyomott a kezembe. Forró volt a pénz, számolgattam magamban, mennyit is ér. Végül vettem belőle az öcsémnek egy tábla Milka csokit – mert kincs volt akkor, a javából –, a többiből pedig gumimacit, az utolsó pfennigig.

Azóta is szeretem a gumicukrot, de legjobban a gumimacikat. Élvezem, ahogy olvad a számban, és hozzá máris utazást képzelek. Máris úton vagyok gondolatban.

Ajánljuk még:

Jégbarlangok a közelben

A barlangok olyanok, mint a föld változásaival vésett ősi dokumentumok. Az óriás jégbarlang a Dachstein gleccser árnyékában, a Dobsinai jégbarlang a Szlovák paradicsomban vagy az Aranyosfői jégbarlang a Bihar hegységben – a Föld történetének jégbe zárt titkait tárják föl a látogatóknak.

 

Már követem az oldalt

X