A koronavírus-járvány összes szakaszában találkoztam azzal a véleménnyel, hogy a jövőben le kellene állni a külföldre utazgatással. Most is úgy látom, azok vannak többségben, akik szerint ezen mindenképp változtatni kell, mert: 1. pont az össze-vissza röpködés hozta ezt a bajt az emberiségre, 2. itthon is van elég látnivaló, elég volt az urizálásból.
Pedig ahhoz, hogy ez a helyzet előállt, számos különböző emberi hiba hozzájárult, reggelig lehetne sorolni, az egyazon pincérsípba fújkáló ausztriai síelőktől a rosszul reagáló döntéshozókig. De nemcsak hibák következménye, hanem adottság is, ahogy a világunk kinéz, működik: zsúfolt nagyvárosaink vannak, a Föld lakosságának több mint fele egymás nyakán él, jobb terepről a vírus nem is álmodhatna. Emiatt egyszerűen igazságtalan lenne egyetlen tényezőt, szokást kiemelni.
Ha valamiből vissza lehetne venni, az a sok utazással járó megbeszélések, workshopok, trainingek, protokoll-látogatások gyakorlata.
A 21. században tökéletesen értelmetlen egy olyan utazás, aminek során az illető az adott országból csak a hotelét és konferenciatermeket lát, és olyan emberekkel beszélget, akikkel online is egyeztethetne.
Mégsem ezt a szokást támadják, hanem a turizmust, mondván: ez egy újkeletű hóbort, a fapadosok hozták divatba, és most már boldog-boldogtalan eljut mindenhová; pedig ez az egész egy mesterségesen generált vágy, jó az embernek otthon is.
Na, nem mintha olyan egyszerű lenne manapság külföldön nyaralni. A légi közlekedés legalább olyan szintű átalakuláson megy át, mint 9/11 után – nem véletlen, hogy a szakértők úgy hivatkoznak a világjárványra, hogy ez „az új terrorizmus”.
És most pont ugyanúgy el kell fogadni, hogy a mi biztonságunk érdekében lett minden sokkal körülményesebb. Az igazi hardcore utazókat ez persze nem tántorítja el, eddig is rengeteg helyre volt nagyon macerás bejutni. Elég csak Izraelre gondolni, ahová hosszú órákig tartó procedúra után lehet csak belépni – de utána a világ egyik legkülönlegesebb helyén tölthet felejthetetlen napokat az ember. Mérlegelni kell, hogy megéri-e.
Általában véve is a racionalizálás a kulcsszó. A korábban is zsúfolt nyaralóhelyek továbbra is népszerű célpontok lesznek, de most már sokkal nagyobb a felelősségünk abban, hogy eldöntsük, ezeket a desztinációkat választjuk-e. Mint ahogy azon is érdemes elgondolkodni, hogy ahová mennénk, főszezonon kívül is érdekes lehet-e, el tudnánk-e ott tölteni pár napot tartalmasan, ha épp nem lehet bemenni a vízbe. Ha a válasz nem, új helyeket kell felfedezni. Mindenkinek van egy barátja, aki tud pár tippet adni titkos, eldugott nyaralóhelyekre. Ha már úgyis ki kell lépnünk a komfortzónánkból, váltsunk nézőpontot is, el lehet ám engedni azt a minden évben „kötelező” spanyol tengerpartot és a többit…
Felfoghatatlanul sok érdekes hely van a világban, és itt el is érkeztünk a második „vádponthoz”, miszerint maradjunk csak szépen belföldön, itt is van mit nézni.
Pedig a kettő nem zárja ki egymást: én például itthon is igyekszem minél több helyre eljutni, a gyerekeimnek is büszkén mutogatom kis hazánk szépségeit.
Mégis megvan az oka annak, hogy az elmúlt 5-6 évben a pár naposnál hosszabb nyaralásaink helyszíne mindig egy másik ország volt.
Egyrészt itthon is akadnak bőven olyan helyek, amik mind a zsúfoltság, mind az árak tekintetében felvehetik a versenyt a felkapott tengerparti üdülőhelyekkel – gondolok itt elsősorban a Balaton déli partjára, ahol még az északi part által kínált természeti szépségek és a borkultúra sem kárpótol mindezért.
Másrészt a családok vendéglátása terén csak nagyon lassan zárkózunk fel a nemzetközi mezőnyhöz. Most egy apró epizódot emelnék ki – de tényleg általános jelenségről van szó, ez csak egy volt a sokból.
Pár éve Veresegyházára készültünk, leginkább a macipark miatt – és gondoltuk, bár nincs messze, ott is alszunk. Hosszas keresgélés, levelezgetés után sikerült csak találni egy olyan helyet, ahol meg tudtunk volna szállni. Rögtön jelezték is, hogy a gyerek miatt pótdíjat számolnak fel – amiért viszont nem biztosítanak sem kiságyat, sem semmi mást. Egyszerűen csak drágább lett a szoba, amiért vittük volna a kicsit is (akit, gondolom én, a földre kellett volna fektetnünk). Köszöntük, nem éltünk a lehetőséggel.
Ehhez képest pár hónnapal korábban Nápolyban a szállásadónk, egy bűbájos apáca néni az érkezésünk után kérés nélkül hozta a gyerekágyat – és mellé egy aranyos játékkutyát, amit meg is tarthatott a gyerek, és az ott töltött idő alatt rengeteg kedvességet és szeretetet kaptunk.
Vannak egyébként Magyarországon kifejezetten gyerekbarát szálláshelyek (ha nem is sok), de ezek közül a nívósabbak olyan árakkal működnek, hogy egy-egy éjszaka költségéből kényelmesen eltölhetünk egy teljes napot külföldön, szállással-étkezéssel-programokkal.
És a fentiekből már rögtön világos is lesz, hogy egyáltalán nem „urizálás”, ha az ember meg akarja ismerni a világot. Ez az igény, akárhogy is nézzük, egyidős az emberiséggel – nem hiszem, hogy bárkinek is mentegetőznie kellene miatta. Attól, hogy valami, ami érdekes, nem 200, hanem 2000 kilométerre van tőlünk, nem kell lemondani róla. Ha így gondolkodnánk, belföldön sem mennénk sehová, és nyugodtan maradhatnánk mindig otthon. Márpedig abból most egy kicsit elég volt.
Ajánljuk még:
„13 NAPOS SÉTA A MÚLTBAN” – ILYEN HATÁRON TÚLI MAGYARKÉNT MEGISMERNI MAGYARORSZÁGOT
10 LEVENDULAMEZŐ, AMINEK MÁR A LÁTVÁNYA IS FELÉR EGY CSODÁVAL
OTTHON LENNI MINDENHOL, AZ ISMERETLENEK KÖZÖTT – HOMEVÁGY EGY LAKÓAUTÓBAN
