„13 napos séta a múltban” – Ilyen határon túli magyarként megismerni Magyarországot

ZónánTúl

„13 napos séta a múltban” – Ilyen határon túli magyarként megismerni Magyarországot

Idén elmarad a kanadai Rákóczi Szövetség által meghirdetett Magyarságismereti Mozgótábor, amit Rákóczi tábornak hív minden táborozó. Legutóbb, 2019-ben a 26. alkalommal 100 magyar diákot fogadtak a határon túlról, akik 13 napon át csapatokba osztva ismerhetik meg Magyarország történelmét és helyeit. Idén 100 diák nem tud élni ezzel a lehetőséggel a járvány miatt. Izgulok értük, hogy ne vesszen el ez az egész, ne szakadjon meg a lánc, mert 2005-ben nekem is volt szerencsém „rákóczisnak” lenni, és életre szóló élmény maradt.

Amikor kiderült, hogy bekerültem a táborozók közé, nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e ennek, vagy nem. Pedig nagyon vártam, hogy beválogassanak, komoly időt és energiát fektettem a beküldött pályamunkámba. Kiérdemeltem a bekerülést, de inamba szállt a bátorságom. Tizenöt voltam akkor, és még soha nem voltam ennyire messze otthonról, ennyi ideig, ennyire egyedül.

Az első nap Budapesten kezdődött, a Csillebérci Szabadidő és Ifjúsági Központban. Oda gyűltünk össze, és  emlékszem az érzésre, hogy milyen apró vagyok, és hogy bármerre nézek, mindenhol diákok vannak.

Egy csomó megilletődött, kíváncsi és ismeretlen arc. Mind megszeppentünk. Akkor még nem tudtam, hogy sírva búcsúzom majd tőlük.

Itt három csapatba osztottak minket: a Bethlenbe, a Zrínyibe és a Rákócziba. Innen indultunk utunkra külön busszal másnap, hogy mozgótáborságunkhoz híven körbeutazzuk Magyarország fontos történelmi helyszíneit, földrajzi és kulturális szempontból kiemelkedő színtereit.

Majdnem minden nap máshol aludtunk, naponta több megállóhelyünk is volt, a hortobágyi pusztától az esztergomi bazilikáig, Mohács csataterétől az Aggteleki cseppkőbarlangig, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparktól Pannonhalmán át a tokaji borvidékig. Nagyon

szürreális volt az, hogy az otthon tanult magyar irodalom és történelem tárgyai, helyszínei megelevenedtek előttem. Olyan volt, mintha a múltban sétálgatnék. 

Közben összekovácsolódott a csapat. Megismertük egymást, azt, hogyan zajlik az élete a hozzánk hasonló magyar kisebbségnek a saját otthonunkon túl, mennyiben másabb vagy éppen ugyanolyan, mint a mi életünk. Kreáltunk saját csapatindulót, végigénekeltük a hosszú buszutakat, terveztük a táborzáró előadásunkat, csapatépítőkön és előadásokon vettünk részt. Persze, néha volt dráma és konfliktus is, de mindig minden megoldódott. Ebben rejlett a tábor igazi ereje. Abban, hogy hihetetlenül családias, befogadó közösség voltunk. Tele tervekkel, reményekkel, vágyakkal, és a tábor pontosan ahhoz adott teret és erőt, hogy ezeket merjük elkezdeni vagy folytatni.

Mert nem vagyunk a nehézségeinkkel egyedül.

Azon a nyáron én éppen kijártam a kilencediket, átléptem gimibe. Bizonytalan voltam abban, hogy hogyan fogok felnőttként helytállni egy olyan országban, ahol a szlovák nyelvet jól kellene ismernem a boldoguláshoz, én viszont hallássérültként nem tudtam elég jól elsajátítani az államnyelvet, féltem, hogy emiatt nagy hátrányba kerülök majd később. A tábor volt az, ahol megfogalmazódott bennem, hogy nekem Magyarországon kell továbbtanulnom. Itt kaphatok egy esélyt.

A tábor varázsához az is hozzátett, hogy a csapatok vezetői is mind egykori rákóczisok voltak, akik pontosan tudták, hogy mi vár ránk, és mindent meg is tettek azért, hogy az élmény, amiben nekik részük volt, az nekünk is meglegyen. Az pedig, hogy a tábor alapítói, mindenki Zsuzsa nénije és Berci bácsija is velünk tartottak, ahol csak tudtak, különlegessé és személyessé tette a hangulatot. Berci bácsi egy ideje már nincs velünk, de munkája gyümölcsét még mindig sokan élvezhetik.

Hagyományok, amiket imádtunk

Az utolsó napok Budapestről szóltak. Ismét Csillebércen gyűltünk össze, aztán megnéztük a Parlamentet, a Szent István Bazilikát, felmentünk a Citadellára, megismertük Budapest fényeit sötétedés után. Zárásképpen pedig sétahajóztunk a Dunán, stílusosan a Rákóczi hajón. Akkor már nagyon ránk telepedett az ünnepélyes végehangulat. Este előadtuk a záróműsort, és utána kinyíltak a könnycsapok, kisebb megszakításokkal sírtunk reggelig, míg haza nem indultak a buszok.

Fájt mindenkinek, hogy vége lett. Pedig valójában ekkor nyílt ki számunkra a világ.

Mindenki kapott egy tanúsítványt, ami azt mutatta, hogy tagjává váltunk a Rákóczi Családi Körnek. Nekem az akkor nem volt több egy gesztusnál, ami jól esett. A felismerés, hogy tényleg egy család tagja vagyok, csak akkor jutott el az agyamig, amikor úton útfélen a leglehetetlenebb helyeken és időpontokban botlottam bele rákóczisokba. Az olyan beszédindító kérdések, mint hogy „Te nem vagy véletlenül Rákóczis? Melyik évben voltál?”, a kedvenc pillanataim a mai napig. 

Az elkövetkező években rengeteget utaztunk egymáshoz a táborosokkal, hogy ki-ki megmutassa azt a helyet, ahol él. Egymás családjainál aludtunk, megismertük egymás szokásait, hagyományait. A tinédzserkorom nagy része azzal telt, hogy rákóczis találkozókra jártam, és utána még eltöltöttünk pár napot valamelyikünknél. Sokukkal még leveleztem is, amíg be nem köszöntött az e-mail kora.

Van azonban egy szabály: nem mehetsz újra. 

Nem, mert sokan vannak, akik várnak rá, hogy átélhessék ezt, és ez így van jól. Egyszer kell ezt átélni, és ennek az élménynek a pillanatait, érzéseit magunkban elraktározni. Visszamenni még mindig lehet. Az utolsó napokon be tudnak csatlakozni a volt táborosok, és mivel az utolsó nap elemei évről-évre ugyanazok, óhatatlanul visszarepülsz az időben, hogy újra átéld, ahogy te is kézen fogva daloltad a többiekkel: „Szellő zúg távol, alszik a tábor. Alszik a tábor, csak a tűz lángol”.

Ajánljuk még:

Egyedül otthon: titkos szokások és bűnös gondolatok a négy fal között
Hangos éneklés, meztelenkedés, vállalhatatlan smink(telenség). Mindenkinek megvan a maga „szokása”, amit csak és kizárólag akkor csinál, amikor egyedül van otthon. Ami az egyikünknek természetes, az a másiknak olyasmi is lehet, amiről soha nem beszélne. Én például nem csukom mindig  kilincsre a vécéajtót… És ti mit csináltok a négy fal között akkor, amikor senki sem lát?