ZónánTúl

Nálatok kié a csirkeláb? Avagy a csirke legyen egész, a család pedig boldog!

Ahogyan öregszem, egyre inkább hiszek abban, hogy szükségünk van olyan rituálékra és megszokásokra, amik csak a mi családunkra jellemzők. Így aztán számomra természetes, hogy az anyám vasárnapi asztalát körüllengő szokásjogi rendszerben a mai napig mindenki számára egyértelmű, kit melyik húsdarab illet a csirkepörköltes lábosból…

Szögezzük le még az elején: a csirke az egész, a krumpli pedig kiló, és legalább kettő. Törtszámok anyámnál nincsenek és soha nem is voltak, ha az úrnapi ebédről van szó.  

Hatórát harangozták. Az ütött-kopott fazékban duruzsolt víz, a kamra vasajtaja fájdalmasan belenyikordult a vasárnapi hajnalba, amikor anyám benyitott a piros vájdlingért. Aztán bement az éhségtől panaszos csirkenép közé, elkapott kettőt-hármat. Gyakorlott mozdulattal megállapította, melyik a legsúlyosabb, a többit kedves szóval visszaengedte. Mire a farakás árnyékában megtörtént a „bűntény”, a macska ott sündörgött a lába körül, remélve néhány falást a friss vérből. Csalódnia kellett, mert az is a konyhára került.

Fotó: 123RF

Nem volt ebben semmi különös:

minket úgy neveltek, hogy az állat értünk van, mi meg azért, hogy tisztességgel, szeretettel felneveljük őket.

Azért, hogy aztán egyszer az asztalunkra kerüljenek. Nekem természetes volt, hogy végignézem ezt a folyamatot, sőt az is, hogy anyám mellett már gyerekként megtanulom, hogyan kell „kifordítani a tollából” az ebédnekvalót.

Young Woman Cooking in the kitchen. Healthy Food

Viszont az idők változnak, a szél is másként fúj. Nálunk nem kapirgál csirke az udvarban, így bevallom töredelmesen, a megtanult fortélyokat a gyakorlatban igencsak ritkán alkalmazom. Ennek pedig egyszerű oka van: jóanyámtól konyhakészen – azaz feldarabolva, lemérve, felcímkézve – kapom a húst. Idén szám szerint tizenöt darabot, amiket aztán különös gonddal sütök-főzök, mert tisztában vagyok azzal, hogy felbecsülhetetlen értéket képviselnek.

De az alaptézis a mai napig változatlan: a csirke az egész. Nincs kidobandó, felesleges porcikája, van viszont – természetesen – lába, nyaka, háta, fara, mája, etc., nem úgy, mint a hentesnél, ahol kilószám egymásra hányva várják a méltatlanul szétcincált húsdarabok, kinek a szatyrába kerülnek. A vasárnapi ebéd megtervezésekor ennek megfelelően gondolkodom: az aprólékból főjön leves vagy pörkölt, a „húsosa” a sütőbe vándoroljon, vagy előbb a levesbe és utána bundába burkoltan piruljon, közben a hájából egy maréknyi zsír is kisüljön…

Fotó: 123RF

A házi csirke melle pedig külön óda. „Mejjehúsa” – ahogy nagyanyám mondta volt, fejcsóválva, mikor a tévében meg akarják neki magyarázni, a csirkemell két perc alatt kész. „Nem láttak ezek még házi csirkét” – mondta komolyan, és elkapcsolt.

Anyám asztalánál a csirkelábnak a mai napig külön presztízse van.

Anélkül nem leves a leves, és annál jobb fokmérője nincs a hús porhanyósságának, minthogy szétnyílt-e már a fővéstől a bőr a gyönge csonton. Más pedig nem is nyúlhat utána a tálban, mint a korelnök bátyám, aki mellette a „farára” esküszik. Amiben – valljuk meg – van is némi ráció, hiszen a csont-árkokban megülő szaftoknak több idő jut átadni magukat a húsnak.

Stewed feet chicken is delicious, chinese food

Anyámé a nyaka-háta, enyém a szárnya és a zúzája, a fiatalabb bátyámé a mája és az alsó combja – ez volt a rend hosszú éveken át a szülői házban, ami aztán némiképp módosult a családtagok számának bővülésével.

A melle volt a legutolsó, amit bárki is magáénak akart volna tudni,

így gyakran végezte a húsdarálóban, hogy formáját veszítve mégiscsak vonzó legyen a gyereksereg számára.

Mivel az én fiaimra nehezen illik a húsimádó jelző, a mi vasárnapi asztalunknál még nem eldöntött tény, kié lesz végső soron a csirkeláb. Egyenlőre az enyém, de bízom abban, hogy az ízlésük formálódásával együtt kialakul bennük egyfajta igény arra is, hogy továbbvigyük ezt a hagyományt.

Soup with shiitake, miso and greens

Fotó: 123RF

Így a kérdés már csak az, miként lesz akkor, ha már nem lesz „természetes”, hogy konyhakészen érkezik a főznivaló fagyasztónkba. Mivel hiszem és vallom, hogy házi csirke nélkül nem létezik csirkepörkölt – vagy igen, de nem az én számomra – két út van: jön a kapirgáló népség, vagy vegán életmódra váltunk.

Tegnap este a nagyfiam tájékoztatott, hogy ő és az öccse elhatározták, ötven(!) baromfinak építenek ólat, ha felnőnek.

Az okokra kérdezve értetlenül állt a szoba közepén, majd határozattan megszólalt: „Mert kell, és kész. Házi tojás, húsleves, kakaspörkölt… anya, hát pont te nem érted ezt?” 

De, értem.

Nyitókép: 123RF 

Ajánljuk még:

Első evőeszközünk, az „ötágú” villa sosem megy ki divatból

Amikor ma leülünk a szépen terített asztalhoz, és nekilátunk kedvenc ételünk elfogyasztásának, teljesen természetes a mozdulat, amellyel a késhez, a villához vagy a kanálhoz nyúlunk, és eszünkbe sem jut, milyen hosszú és rögös út vezetett idáig. Hiszen a kézzel evéstől a különböző természetes és kézzel készített eszközök használatán keresztül ma már olyan magas szintre jutott az evőeszközök használata az étkezési kultúrában, hogy akadnak, akik az egyik világmárka New Wave fantázianevű 72 darabos evőeszközkészletéért  akár 350 ezer forintot is kifizetnek. De ne szaladjunk ennyire előre! Kultúrtörténeti kalandozásunkban ezúttal az „ötágú” villára fókuszálunk.