Felülről tulipán, alulról karfiol, na mi az? – A Gellért fürdő alatti titkok

A személyes emlékeimről és a legendás szállodáról a grand finale apropóján írtam, most már eggyel több saját élményem fog kötődni a patinás épülethez, pontosabban a „Gellért”-hez, mint fogalomhoz. A Gellért fürdő alatt, kalandok a mélyben című városi sétán merészkedtünk le a föld alá, ott, ahol mások a gyógyvízben kúrálják magukat.

A vezetett városi séták olyan extra programok, ahol lebilincselő a tartalom, magával ragadó a vezető, és olyan titkokat tudhatunk meg, amelyeket nem is álmodtunk volna. Nekem úgy tűnik, az ilyen történetekkel, képekkel és élményekkel lesz egyre színesebb és gazdagabb a fejemben a Budapestről alkotott kép. Vannak személyes emlékeim, amelyekbe hiányzó láncszemekként és színes ékkövekként kapcsolódnak be a városi sétákon lelt új és újabb ismeretek.

Ilyen volt ez a vasárnap délelőtti program is, amelynek során körbejártuk kint és bent, megnéztük fölülről a fürdőt, majd lemásztunk a „kénköves pokolba”. Nem fogok minden poént lelőni, mi mindent láttunk, hallottunk, mert ez pontosan az a városi túra, amit nem is nagyon lehet körülírni: ezt átélni kell.

A Gellért szálló előtti kúttól indultunk, amit még sosem láttam kútnak, vagyis valahányszor erre jártam, szomjazó kutat találtam. Úgy látszik, e napra megemberelte magát, és nyolc nyíláson át csorgott az ivóvíz a Zsolnay-mázas építményből, amely a főváros nyolc gyógyfürdőjét szimbolizálja. Budapest a gyógyvizek városa, sok külföldi is úgy keresi fel fővárosunkat, hogy konkrét elképzelése van arról, a Széchenyiben vagy éppen a Gellértben szeretne eltölteni egy szép délutánt.

A fürdőt körülsétálva megismertük az épület kalandos történetét, megépítésének hányattatásait. Az első tervek szerint karcsú toronnyal karcolta volna az eget, és kőhíd ívelt volna át a Sziklakápolna előtti kiszögellésre, de ezeket végül a megbízók elvetették. Hiába lesz ősszel 150 éves Budapest főváros, ennyi év alatt sem változott az, hogy ha valami lassan épül, arra várni kell. Egykor szólás is járta a nagy Budapesten: „majd ha a Gellért megépül”, ezt mondták arra, aminek az elkészülte az időtlenség homályába veszett.

De egyszer elkészült a Gellért is, minden földi jóval és annál is többel, átvészelt világháborút, volt benne hadikórház. Átélte azt, hogy az ötvenes évek dizájnelemeivel gazdagították belső tereit, hogy hullámfürdő lett a nagyhírű üvegházból, most pedig jelentős felújításra vár, habár apró léptekkel, nem egyszerre. Ráférne, látjuk rajta még így is, régi kopottas szépségében tündökölve.

Ennek a túrának a fő attrakciója nem az volt, hogy megismertük Róth Miksa öccse, Róth Manó üvegablakait vagy megcsodáltuk a tulipános metlachi-mozaikokat a díszes előcsarnokban. Nem is az, amikor vezetőnk elmesélte, hogy az ötödik emelet feletti napozóteraszokat akkor zárták be, amikor napjában többször is dróntámadás érte a nudista napozókat – természetesen a drónok csupán képalkotó fegyverekkel voltak felszerelve, képeket és videókat kívántak lőni a természetesen napozókról. Akkor kezdődött a kaland, amikor

kinyílt az „Idegeneknek tilos a bemenet” feliratú vasajtó,

és kopott deszkalépcsőn lemerészkedtünk a csövek, csapok birodalmába, a gépházba.

Itt aztán tényleg megállni látszott az idő! Sőt, egy olyan vasajtó nyílt ki előttünk, amelyet már majdnem teljesen megrágott az idő vasfoga. Beleszimatoltunk az ülepítőtartályokba, ahol félreérthetetlenül orrba vágott a nátriumot is tartalmazó kalcium-magnézium-hidrogénkarbonátos-szulfátos-kloridos hévíz összetéveszthetetlen illata. Egy hosszú járaton leereszkedtünk tizenöt méter mélységbe, az ősforrás forrásmedencéjéhez. A hőmérséklet és a páratartalom egyre emelkedett, amíg cuppogtunk lefelé a tócsákban, végül kinyílt a tér és a 43-45 Celsius-fokos, száz százalékos páratartalmú boltíves csarnokba érkeztünk. A legenda szerint ebben Szent Erzsébet is megmerítkezett egykor, és a II. András király által alapított ispotályban leprás betegeket kezelt a gyógyvízzel. Felettünk jól hallhatóan kétpercenként elrobogott a Szabadság hídra tartó villamos.

A föld alatti szaunát elhagyva egy hosszú járaton keresztül megismerkedtünk a medence-gépészettel, a bátrak egy vaslétrán felmászhattak a véletlenül felfedezett aragonit-barlangba. Amikor az 1970-es években újabb források után kutattak a Gellért hegy mélyén, akkor leltek rá a Sziklatemplom alatt rejtőző barlangra. Egy létra jelzi ma azt a helyet,

ahol felmászva egyesek szerint éppen a gyóntatófülkébe juthatunk.

A barlang falát borító kalcitrétegen gumók vannak, fehér és szürke színben: ezek az aragonit ásványnak a karfiolra emlékeztető megjelenési formái. Ezért nevezik ezt Karfiol-barlangnak is. És itt értelmet nyert a „felül tulipán, alul karfiol” meghatározás, ami ezek szerint a Gellért fürdőt jelzi.

A hosszú járat útba ejti a rácsokkal elválasztott igazi forrást, amely a fürdőt táplálja. Az alagútrendszeren keresztül eljuthatunk akár a Rudas, akár a Rácz fürdőig is. A járatot éppen azért építették, hogy kiszolgálja mindhárom fürdőt, sőt, itt mennek végig a Kelenföldi hőerőmű távhő-vezetékei is.

Innen már felüdülés volt visszatérni az impozáns előcsarnokba, ahol még egyszer kigyönyörködtük magunkat a magyar szecesszió káprázatos alkotásában. Jó szívvel ajánlom mindenkinek ezt a sétát, aki egy élvezetes Budapest-történeti délelőttöt szeretne – sok-sok történettel és élménnyel lesz gazdagabb. A villamosmegállóban állva már tudom: alattam a mélyben nem csupán a négyes metró suhan át Pest felé, hanem itt van a főváros egyik féltett vízkincse, csuda legendák bölcsője a török fürdőktől a Sárosfürdőn és a Szűzek fürdőjén át egészen a Duna felett ívelő Ferenc József híd legendájáig.