Évtizedek emlékképei egy mozdulatban: diótöréssel harcolok az elmúlás ellen

Szeretek diót törni, élvezem, ahogy a kalapács megroppantja a dióhéjat. Mindig nagy a kíváncsiság bennem, milyen erős a dió, hány ütésre tárja fel belsejét. Az is érdekes, ahogy a feltárulkozás nyomán kiderül, egészséges-e a belseje, és hogy vajon mekkora a dió?

Azután zsigeri öröm, ha egészben tudom késheggyel óvatosan kipiszkálni a termést a héjából.

Gyermeki az öröm, ösztönös, elemi boldogság – és a régmúltba repít vissza.

Töröm a diót, emelkedik a halom a tálban előttem, körülöttem a földön szanaszét dióhéj. Tudom, ha bármerre lépek, ha mozdulok, recseg-ropog a talpam alatt a sok dióhéj. Ha óvatlan lennék, jól meg is bökne.

Gyerekként is figyeltem erre, ha meg nem figyeltem volna, jött volna az intelem. Jött is rendszerint, mert így ősz végén már időszerű, hogy diótöréstől függetlenül legyen meleg lábbeli a gyereken, különösen, mert a konyhakő az mindig hideg, ősszel-télen egyenesen fagyos. Senki se szeretné, hogy meglevesesedjen a gyerek orra.

Ha most gyerek lennék, akkor pattogna a kályhában a tűz és én a kályhához közel húzódva törném a diót. Büszke lennék, hogy rám bízták a feladatot. Lelkesedésemet az is tüzelné, hogy közben alaposan megdézsmálhatom a finom csemegét.

Egyet a tálba, egyet a szájba ejtenék, amíg rám nem ripakodnak.

Attól kezdve is dézsmálnám persze a termést, csak óvatosabban. Titokban, legalábbis úgy, hogy én azt hiszem, más nem tud róla. Más meg tud, de már elnézőbb, mert legalább próbálkozunk: ő a neveléssel, én a szófogadás mímelésével.

Felnőttként senki se szólna rám akkor se, ha az egész adagot egybe magamba tömném, de nem teszem, mert ma már számít nekem, hogy a dió hizlal. Egészséges, de nemcsak a mókusok híznak tőle, hanem én is. Különben is, pirítva meg süteményben ma már jobban szeretem, és ki is tudom várni, hogy ilyen formában kerüljön elém. Emlékszem, gyerekként nem így volt ez, akkor a teljes diót kiettem a héjából, még úgy is, ha a belső héj olyan keserű volt, hogy húzta a számat.

Szerettem és szeretem a diót. Szeretem egyszerű formáját, és szeretem, hogy tele van titokkal, energiával, gazdagsággal. Szeretem, minden hivalkodástól mentes létezését, és azt is, hogy a dióbél az emberi agyra hasonlít. Ezen gyerekként sokat nevettem, néztem, milyen az a mini agy – és elképzeltem, milyen lehet az igazi a valóságban.

Fiatal anyukaként is sok diót törtem, a saját diófánk termését. Abban az időben még rengeteg termést adott a fa az udvar közepén. Mára sok vihar megtépázta, száradásnak indult – saját életben tartására megy el az ereje. Örülök, ha látom, hogy lombot azért még ad, meg árnyékot is, ott játszanak alatta az unokák, pont úgy, mint sok éve az én gyerekeim. A legerősebb ágra felerősített kötéllel ugrálnak ők is, ahogy egykor a szüleik. Furcsa, azon a fán sose lógott hinta, pedig ha volt erős és élettel teli fa a környéken, ez volt az. Mégse került rá kényelmes hinta, csak a kötél, amin izmosodtak a srácok.

Sok diót törtem úgy, hogy közben a gyerekeimre gondoltam. 

A cserépkályhában lobogott a tűz, én pedig a közeli karácsonyon méláztam, számoltam, mi lesz, hogy lesz, jut-e ajándék és ha igen, melyik kicsinek mit adjunk. Minden diótöréssel közelebb jött hozzám az ünnep. Idővel a dió által lett aztán sütiillat, amit csengőszó követett, és napokon át tartó melegség, meghittség, ami hetekig lelki táplálékként szolgált.

Erre mind egy perc alatt gondolok, az évtizedek élményei néhány képbe sűrűsödnek bennem. 

Ülök a lakótelepi lakásban, Dédó sámliján, előttem egy leharcolt hokedli – mindkettő egy régi élet hagyatéka. Aztán a mostani karácsonyra gondolok, meg az élet változásaira, a nagy viharokra, és arra, hogy mennyire rendben van, ha az ember olykor – akárcsak a diófák – csak egy dologra tudnak igazán erőt gyűjteni. Hogy rendben van, ha nem osztjuk szét magunkat, és minden energiánkat. Hogy van időszak, amikor rendben van, ha csak a túlélésre játszunk. Van idő befelé figyelni, van lehetőség túlélni. Minden feltört dió ennek bizonyítéka.

Nyitókép: Fortepan / Keveházi János