„A sámli híven őrzi egyszerű életének minden mozzanatát” – Dédó öröksége

A sámli ugyanazt a célt szolgálja, mint a puff. Csak keményebb. Egy puff, az puff, ha ráül valaki (nem én), azalatt puffanó hangot ad. Én legalábbis azt hittem, a puff azért puff, mert puffangat. Nem voltam értük oda soha. De a sámlikat jól ismerem, és szeretem is.

Főleg az egyik sámli áll közel a szívemhez, mert azt úgy örököltem. Néha ki is megy az eszemből, hogy Dédó örökségének része az is, bár később jutottam hozzá, mint a sodrófához meg a kis piros lábashoz, fedőhöz. Ki volt az vetve az udvar egy szegletébe, ázott, fázott, hát hazahoztam.

Régi egy darab, és egy cseppet se előkelő. Tele van zsírfoltokkal, meg mindenféle folttal, ami az évek során, még Dédó életében rákerült. Ő szeretett azon enni, pedig nagyot kellett hajolnia lefelé, ha arra tette a kis tányérját, mégis néha a sámlit választotta asztalnak a hokedli helyett. Igazi asztalnál azonban nem evett, sose tudtam meg, miért. Ő mindig ezeket a kis macska asztalokat szerette, pedig egészen biztos, hogy ezek nem voltak kényelmesek a fájós háta miatt.

De üldögélni is szeretett a sámliján, azon pucolt krumplit, és akkor a földre rakott lábosba, vízbe dobálta a krumplit, a héját meg egy újságpapírba az ölébe rakosgatta. Ott fejtett borsót meg babot, és néha, nyári estéken, amikor sokáig kinn maradt, ott morzsolta a rózsafüzérjét is halkan durozsolva. Néha azt képzelem, az a sámli híven őrzi egyszerű kis életének minden mozzanatát. A hétköznapi meg a szent dolgait is. A sáros krumplihéjat, a raguleves ízét, a macskák dorombolását, meg az imákat.

Néha mi ültünk azon a sámlin, vagy a gyerekek telepedtek mellé, amikor csöppek voltak, és nekik akkor pont megfelelő magasságú volt a sámli. Pont akkora, amekkora asztal kell egy óvodás gyereknek. Ők is hagytak nyomokat a sámlin. Olajos foltokat, meg zsírkrétanyomokat, maszatos kis gyerekkezek lenyomatát. Meg meséket. Mert sokszor rajzolgattak ott úgy, hogy közben Dédó vagy én meséltünk nekik.

Pár éve került hozzám az a sámli, és sokáig nem tudtam, hova tegyem, a lakás egyetlen pontjához se illeszkedett sehogy, én mégis úgy éreztem, idevaló teljesen. Takargattam azért, mindenkinek útban volt, a spejzbe raktam, aztán a fürdőszobában találtam neki rejtekhelyet, de sehol se talált magára. Az a sok folt, azok a zsírnyomok! Egyszerre szerettem, és egyszerre éreztem úgy, azokat el kellene engednem.

Aztán pár napja úgy döntöttem, új életet adok neki. Festéket szereztem, ecsetet ragadtam, és eltakartam a foltokat. Megcsiszoltam előtte azért kicsit, meg helyre ütöttem néhány szeget. Gyönyörű, halovány galambkék színt adtam neki, mert Dédó szerette a galambokat, a szentképeken is azokat mutogatta nekem sokszor – hát gondoltam, a galambok békés színe jó választás lehet. 

Így sikerült:

Szerintem szelíden, tapintattal nyúltam hozzá. Féltem tőle, hogy idegenné válik, de nem. Nagyon szeretem. Így is. Most a lakás egy jól látható helyén van, sokszor tévedek oda, máskor simogatja a szemem.

Néha olyan érzésem van, mintha üldögélne rajta valaki, de ez csak az fantáziám, meg a csodaváró hitem mondatja velem. Meg azt is, hogy aki elment is, nem ment el teljesen, és nem örökre. De a jobbik eszem tudja: nem ül itt velünk mégse, más ülőhelyet talált. Szentképen megfestett galambosat.