Egy kedves, de bonyolult szeánsz részesei lehetünk, akár minden este – Kisokos törökországi vendégeskedéshez

ZónánTúl

Egy kedves, de bonyolult szeánsz részesei lehetünk, akár minden este – Kisokos törökországi vendégeskedéshez

A török vendéglátás legendás, biztosan mindenkinek van legalább egy sztorija róla, ha megfordult már Törökországban. Én itt élek, nekem több is akad – hadd meséljek el néhányat!

Gyakorló törökországi lakosként elmondhatom, hogy mifelénk nem ritka, ha valaki beugrik egy kávéra, teára. A török emberek sokkal élénkebb társadalmi életét élnek, mint amit én odahaza megszoktam – ez is az egyik oka annak, hogy miért látogatnék ide, ha még nem élnék itt.

Bár kétségtelen: eleinte furcsa is volt, hogy talán csak egy órával korábban szólnak ide, hogy itthon vagyunk-e, mert szívesen meglátogatnának. Nemet mondani a legnagyobb fokú illetlenség, ha otthon vagyunk; nyomós oka kell, hogy legyen annak, ha elnapoljuk a vendégfogadást. Az nem elég ütős érv, hogy szalad a lakás, esetleg nincs otthon semmi, amit a tea vagy kávé mellé kínálhatnánk. Mert egy igazi török otthon mindig készen áll arra, hogy valaki beugrik.

A vendéglátás fontos része a török kultúrának, a vendégre úgy tekintenek, hogy egyenesen „Isten küldte”, még akkor is, ha egy vadidegenről van szó. A vendéget pedig illik ellátni minden földi jóval, és ebben nincs is hiba Törökországban.

Az első éveim alatt rájöttem, hogy a tipikus török vendéglátás mindig hasonló forgatókönyv szerint zajlik, és az is nagyon ritka, ha az ember üres kézzel távozik a látogatás végén. A fogadók minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a vendég jó érezze magát, etetik, itatják, a legjobb helyre ültetik. Ha nagyon tetszik vagy ízlik neki valami, akkor biztosan csomagolnak belőle, nem ritka, hogy neki ajándékozzák az adott tárgyat. Tényleg!

A törökös meghívás

Általában illik előre jelezni, ha valakihez be szeretnénk ugrani, és illik meghívni is az ismerősöket. Nem mindenki megy meghívás nélkül, és sokszor az sem elég, ha csak az egyik fél (mondjuk csak a férfi) hívja meg a vendéget, a másik félnek is meg kell erősítenie a meghívást. Én hosszú évekig vergődtem a „kinek kell meghívnia kit, mikor, milyen szófordulatokkal” csapdájában, mire nagyjából megértettem, hogyan is zajlik ez a kényes játék. Kényes, mert bizony sértődések tudnak lenni abból, ha valakit nem hívunk meg hosszú ideig, de abból is, ha valaki hosszú ideig ránk se nyitja az ajtót. Nos, igen: ki kell ismerni egymást és a helyi közösség játékszabályait. Ha viszont összejön a találkozás, akkor szuper jó lesz a hangulat.

Vendégségbe soha nem megyünk üres kézzel

A vendégségbe mindig illik vinni valamit. Ha van idő rá, akkor házi süteményt, ha nincsen, akkor valamilyen cukrászdában vásárolt édességet. Semmiképpen nem bort, ahogy én tettem volna a legelső vendégségbe készülődéskor.

A meglátogatott családdal ápolt viszonytól függ, de ha először megyünk hozzájuk, vagy már régen találkoztunk, valamilyen plusz ajándékot is illik vinni. Ez lehet mondjuk egy kétrészes kávéscsésze-szett, néhány törölköző vagy játék a gyereknek – éppen amit sikerül beszerezni. Akkor is ajándékot szokás vinni, ha a meglátogatott család új lakásba költözött – ilyenkor az adott tárggyal azt kívánjuk nekik, hogy legyen szép életük az új helyen is. Az a nagy igazság, hogy minden háztartásban lapul néhány ilyen kapott ajándék (hisz a sokadik kávéscsészével már nem tudunk mit kezdeni), szóval mindig van mit továbbadni. Már csak arra kell odafigyelni, hogy ne oda vigyük vissza, ahonnan érkezett...

Azt már a meghíváskor le szokás tisztázni, hogy vacsorameghívásról van szó, vagy csak vacsora utáni közös teáról. Lássuk az utóbbit.

A török vendégség koreográfiája

Az érkezési ceremónia

Megérkeztünk a vendéglátókhoz, ajtónyitást követően „üdvözölnek” bennünket, amit mi, a megfelelő nyelvi formulát használva azzal viszonzunk, hogy „örülünk, hogy itt lehetünk”. A lábbeliket az ajtó előtt levesszük: egy török lakásba soha nem illik cipővel bemenni!

Most jön a külföldi számára iszonyú bonyolultnak tűnő üdvözlési procedúra. Miután bentebb invitáltak bennünket, a férfiak kezet fognak és puszilkodnak (a puszi a kapcsolat közelségétől függ), a nők megölelik egymást és puszilkodnak. (Ha először találkoznak, vagy kevés alkalommal futottak össze, kezet is fognak.) Az ölelés sem szimpla ölelés, mert mindkét oldalra ölelkezünk, miközben mindkét oldalra puszit adunk. Ami mellesleg nem is igazi puszi, csak cuppantunk egyet a levegőbe.

A férfiak és nők csak kezet fognak egymással, ha nem olyan szoros a két család közötti kapcsolat, vagy ha még nem találkoztak.

Az is előfordulhat, hogy a férfi és nő között még csak kézfogás sem jön létre, van férfi, aki ezt is mellőzi.

Bonyolult, igaz? Évekig tartott, mire megtanultam, hogy mi a szokás, milyen fokozatok vannak, és hogyan olvassak a testbeszédből. A mai napig nem szeretem ezt a részt, mert akkor arról nem is beszéltem még, hogy ők nem jobb oldalra hajolnak először puszit adni, hanem balra – ebből is alakult már ki néhány komikus helyzet.

Miközben lázasan próbálunk eligazodni a kézfogások és ölelések erdejében, mindenki mindenkitől megkérdezi, hogy van, mi újság. Ez a formula szintén nagyon fontos, ha ismerőssel találkozunk, gyakorlatilag enélkül nem indítunk semmilyen beszélgetést, még telefonon sem.

A vendégség maga

Ezt követően a nappaliba invitálnak bennünket, de előtte egy fontos mozzanat még elmaradhatatlan: házi papucsot kapunk. Ők maguk is ragaszkodnak odabent a papucshoz, és egy gazdag vendégpapucs-készlet várja a vendégeket különböző méretben (ez nem teljesen igaz, mert az én 38-as, egyébként nem nagy lábamra ritkán van megfelelő lábbeli, mit lehet tenni, a török emberek alacsonyak), női és férfi modellben. Náluk egyébként van külön erkélypapucs is, ha ott van dolguk.

Miután leültünk, elkezdünk beszélgetni, ismét mindenki mindenkit egyenként megkérdez, hogy van. Ezekből a frázisokból általában csak az derül ki, hogy mindenki rendben van, minden szép és jó. Rövid idő elteltével megkérdezik, hogy mit innánk szívesen, kávét vagy teát. Ha a tea már készen van, akkor egyenesen azzal kínálnak bennünket. Természetesen hagyományos török teáról van szó, amit egy kétrészes teafőző edényben készítenek (persze ennek is létezik már elektromos változata). Ne feledjük, estefelé jár az idő, hisz vacsora után érkeztünk, és előttünk áll még egy több órás fekete teás, török kávés szeánsz. Nesze neked alvás! (Na, nem a kései fekvéstől, hanem a koffeintől.)

torok-vendegseg

 

A tea mellé feltétlenül érkezik valamilyen sütemény is, ha mi is hoztunk ajándékba, akkor abból is. A koncepció az, hogy kiporcióznak mindenből egy-egy kistányérra, és azt kapják kezébe a résztvevők. Ott esszük, ahol vagyunk, a kanapén ücsörögve, ölben, vagy az elénk tett kis mobil asztalka valamelyikén.

A háziasszony folyamatosan frissíti a teát, az ő szemük már rá van állva erre, ha valakinek kiürül a kis tulipánalakú teáspohara, ugranak is. Határozottnak kell lenni, ha nem kérünk több teát, elképesztő mennyiséget képesek elfogyasztani, akár késő este is.

Én évek múltával is csodabogárnak számítok, mert sokszor megelégszem egyetlen pohárka teával,

mindegy, hogy milyen napszakról van szó.

Ha eddig teáztunk, egy bizonyos idő után megkínálnak kávéval is, ami alatt általában a török kávé értendő. Ezt már nem szokta mindenki elfogadni, ha későre jár az idő. Ha a tea kifújt, mindenki eleget ivott, de a társalgás továbbra is zajlik, akkor némi pihenő után érkezik a gyümölcs, és esetleg földimogyoró, pisztácia, valamint egyéb ropogtatnivalók.  

A búcsúzkodási ceremónia

A török emberek hétköznap is szívesen elmennek egymáshoz egy esti teázásra, a megfigyeléseim szerint éjfél körül érkezik el az a lélektani határ, amikor a másnapi munkanap okán szedelődzködni kezdenek. Ha gyerekkel érkeznek, azok nagy valószínűséggel a vendéglátók gyerekeivel játszanak végig, és az sem ritka, hogy a kisebbeket ott helyben elaltatják, amíg nincsen indulás.

Nem rohannak haza, hogy altatási idő van, a gyerek napi rutinját igazítják a programhoz.

Miután felvetettük, hogy engedelmükkel elköszönnénk, tovább marasztalnak, bedobnak egy-egy újabb beszédtémát, ígérnek még egy fogást, amit csak most akartak kínálni nekünk. Olyan ez, mint egy játék, csak a többedik alkalommal jutunk oda, hogy akkor tényleg indulunk. Illendően megköszönjük a vendéglátást, és többször is elhangzik a szánkból, hogy mi is várjuk őket hozzánk. A papucsokat letesszük, belebújunk az ajtó előtt letett cipőkbe (amiket valamilyen rejtélyes módon valaki mindig megigazít és szépen elrendez, mire idejutunk). Az ajtó előtt újabb kézfogás-puszilkodás-ölelkezés variációk, és jó éjt kívánva eljövünk.

A következő alkalommal pedig nekem kell készülni, hisz a vendégséget illik viszonozni.

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt