„Na, megjöttek a városiak végre! Gyertek, épp most sült ki a tészta, egyetek gyorsan!” – hangzottak általában a köszöntő mondatok, majd pár perc múlva már meleg szilvás-hájas sütivel a szánkban, sóssal a kezünkben válaszolgattunk öcsémmel a „Hogy megy a tanulás?”, „Tudsz-e már főzni, tojást törni? / „Gyűjtöd-e a pénzt?”, „Van-e legényke/kislány, aki tetszik?” kérdésekre. Ha ezeket letudtuk, következtek a falu pletykái, történései. Anyám ilyenkor egy másodperc alatt váltott somogyi tájszólásra, ült közelebb az aktuális rokonhoz, majd megkezdődött az információcsere: kinek milyen betegsége van, hol fáj, mit szed, melyik orvosnál volt, ki halt meg, ki született, ki akasztotta fel magát, ki részegedett le, ki házasodott, hol szerzett munkát, hol vett házat, ültetett fenyvest, örökölt földet és a többi. Az eseménydús történeteket tetézte és bonyolította az a rengeteg, a szereplőkhöz ragadt „becenév”, ragadványnév vagy más néven: csúfnév, amit öcsémmel sok év után is nehezen értelmeztünk vagy kötöttünk arcokhoz.
24 évesen aztán az egyetemi éveim legvégén úgy döntöttem, ezekről, a faluban (azóta nagyközségben) használatos, családnevek mellett élő ragadványnevekről fogok szakdolgozatot írni. Mert bár a megművelt föld és a magas trágyadomb egyre kevesebb, a ragadványnevek még mindig élnek.
Egyeztettem a nyelvész konzulens tanárommal, majd leutaztam nagynénémhez (nagyanyám ekkor már nem élt), és elkezdtem körbejárni a falut, kutatva, kérdezgetve a „csufnevek” eredetét. Ha pár évvel előbb gondolom ki a nagy ötletet, még találkozhattam volna a falu öreg papjával, aki (állítólag) fejből sorolta volna az összes kérdésemre a választ.
Miért volt Dupla Kata dupla? Szari Feriben soha nem lehetett megbízni? Ehös András a falu doktora pedig tényleg pénzéhes volt? Ezernyi kérdés volt a füzetemben, mikor mappával a hónom alatt, naivan kicsit sem titkolva városi eredetemet, piros farmerben és fekete szövetkabátban beléptem a falu Kulturba, ahová a Dallas kocsmából irányítottak.
Azt mondták, ott megtalálom a választ a megboldogult Csibeláb Juci „csufnevére”, mert az unokája ott kártyapartizik éppen.
A Kultur pultos sráca vigyorogva eligazított, valahova hátra egy félhomályos terembe, ahol előadtam a velem egykorú társaságnak, hogy miért jöttem. Egy pillanatig megmerevedett (sokkolt?) tekintetek bámultak rám, utána hatalmas röhögés tört ki, végül egy ideges, vörösfejű srác hatalmasat csapva az asztalra felpattant, azt kiabálva, miért érdekel ez engem, és amúgy is, semmi közöm nincs hozzá. Hamar felfogtam, hogy ingoványos terepre értem, úgyhogy gyorsan eliszkoltam, de kifelé menet a pultost kérdőre vontam, miért nem figyelmeztetett, ha tudta... Végül kiderült, a dühös srác volt az unoka, aki valószínűleg nem a nagyijának vékony lábait szégyellte, ugyanis a név nem ahhoz kötődött, hanem a szegénységhez, ami miatt csak csibelábra jutott pénz. Ki tudja, tényleg így van-e.
Később energikus, jó fej nagynéném rengeteget segített, elvitt a temetőbe neveket jegyzetelni, a fiatal paphoz, a polgármesterhez, a falu öregjeihez. Olykor megbotránkozott, hogy nincs egy valamire való fekete ruhám. Ezerszer hallottam:
„Eszterkém! Ki tudja, mikor kell gyászolni, egy rendes lánynak mindig legyen fekete ruhája!”
És minden alkalommal szabadkozott a szomszédoknál, hogy még nem vagyok házas.
Az idősebbek szerencsére kedvvel meséltek felmenőikről, azoknak életéről és a rájuk ragadt nevekről, a falut körbevevő területekről, titkos utakról, grófokról, grófnőkről. Mivel a község közel fekszik a horvát határhoz (régen Jugoszlávia), ezért sok ragadványnév „jugo” eredetű.
Funkciójukat tekintve ezek a nevek lehetnek szólító és említő nevek, tehát egyáltalán nem mindegyik gúnynév, hiszen, ha tizenöt Pista van a faluban, értelemszerűen meg kell őket valahogy különböztetni. A ragadványnevek továbbá nem kedves becenevek vagy művésznevek, mely utóbbit az adott személy maga választ ki, hanem a közösség adja. Születésük és használatuk egyféle kommunikációs mód, esetleg egy emberen belül egy másik ember „megalkotása”, érdekességének, tulajdonságának kiemelése. Mindez főleg zárt közösségekre jellemző. Fontos ezekkel a nevekkel kapcsolatban, hogy nagy gyakorisággal öröklődnek, változnak, és az idő haladtával – sajnos – egyre inkább elkopnak. Újak napjainkban ritkábban születnek.
Ugyanakkor – ha viselője esetleg nem is kedveli a nevet, mert rossz tulajdonságát, hiányosságát őrzi – hasznos az utókor számára, mert sok mindenre lehet következtetni belőle: termetre, testalkatra, ruházatra, jellemre, szokásokra, valakihez való hasonlóságra, kedvenc ételeik nevére, foglalkozásra...
Így tudtam meg, hogy Bikás Kata anno a bikaistállónál dolgozott, Cula egy alacsony, rövidlábú férfi volt (jelentése: kis zsák),
Dolláros Pista az I. világháború után az USA-ból hazatért és nagy házat épített.
Csalfa Mari hűtlen természetű volt, Postás Erzsi postamester, Csikáz Pista meg focista volt (cikázik igéből származott a neve). Csámpa Jani járása nem volt egyenes, Csoki Juci bőre pedig nem volt fehér. Csuta Rozi a magas termetéről (csutka), Kocsonya Jancsi kedvenc ételéről kapta a nevét.
A kedvencem Integetős Kata volt, aki a faluba vezető, fákkal szegélyezett út mentén álldogált és integetett minden autónak. Gyerekként meg tudtam érteni.
Nyitókép: Fortepan / Nagy Gyula
