Az Andrássy út egyik legszebb házát gyógyvízmilliomosok építették: a Saxlehner-palotáról

A mi generációink számára már Andrássy útként ismert főútvonal mentén a magyar állam szándékai szerint az ország legtehetősebb, legsikeresebb vállalkozói és nemesi családjai vehettek telket a fénykor kezdetén, hogy azokon magánbefektetőkként palotákat építsenek az akkor épp legdivatosabb neoreneszánsz jegyében. 

A szükséges városrendezési feladatok ellátására 1870-ben alakult Fővárosi Közmunkák Tanácsa határozta meg az út nyomvonalát, kezdte a parcellázást és az így született telkek eladását. Az egyik legértékesebb házhely a sugárút városi torkolatánál, annak Erzsébetvárossal határos oldalán állt, két utcára nyitható épület lehetőségét kínálta, amiért a legmagasabb áron ajánlotta azt eladásra a Közmunkák Tanácsa. Az áhított beruházó azonban sokat váratott magára: vészesen közeledett a megnyitás tervezett, 1885-ös időpontja, amikor a városközepi telek még mindig üresen tátongott.

A Saxlehner-palota

Fekvése szerint az első palota telke két utcára nyíló, 338 négyszögöles és méregdrága volt – nem is álltak sorba érte a vevők. A Közmunkák Tanácsa 1882 őszén attól tartott, hogy a Sugárút megnyitásáig nem épül ide semmi, ami ugye roppant kínosan rontotta volna az összképet. Már a telek megvásárlásán gondolkozott, hogy azon saját beruházásban szállodát építsenek. De ekkor mégis beesett az álomvevő, a sikeres ásványvízforrás-tulajdonos, és 163 358 forintért megvette az ominózus telket.

A vétel 1883 tavaszán történt, a palota 1885 augusztusában, vagyis a Sugárút megnyitásának évében állt. „Az Andrássy-út egyik legpompásabb palotája a Saxlehner-családnak 1884-ben terméskőből épült háza a hármas számú telken, egyben a sokat tervező Czigler Győző műegyetemi tanárnak is a legszerencsésebb alkotása. Méltó otthona a kultúra iránt fogékony patrícius famíliának.” írta Ybl Ervin Lotz Károly élete és művészete című művében 1938-ban.

 

Szerinte ugyanazok a mesterek, szoba- és üvegfestők készítették az ablakokat és mennyezeteket, akik az Operaház díszítésén dolgoztak, természetesen a legnagyobb, Lotz Károly mellett, akit az Operaház freskóinak befejeztével hívott át Czigler mester ide, a hármas szám alatt épülő palota díszítőfestéseinek elkészítésére. Már a bejárat festményein is mindenütt a víz motívuma dominál: például a gyógyvíz fogyasztása, a fürdőzés. Az ablakok Róth Miksa, a faburkolatok és -bútorok Thék Endre műhelyéből származnak, a kovácsoltvas díszek Jungfer Gyula munkái, a szobrok Szécsi Antal alkotásai, és a Schlick-gyárban öntötték őket.

 

A Sugárút felé a legszebb, a fénykorban a tulaj által lakott, első emeleti lakásban az utcára 5 szoba nyílt, az udvarra a hatalmas, 47 nm-es ebédlő, és még másik három szoba, továbbá a 38 négyzetméteres előszoba. Az első emelet belmagassága 5 méter, a másodiké 4,3, a harmadiké 4 méter. A felső emeleti bérlakások kisebbek voltak ugyan, de nem kicsik. A sugárúti fronton két-két lakás nyílt két, illetve három szobával az utcára, plusz egy-egy udvari helységgel. Hátra a hajdani Két szerecsen, ma Paulay Ede utcára háromszobás lakások nyíltak, szintenként kettő, minden szoba utcai kilátással, valamint a cég irodái és raktárai. Ami pedig rendkívül modern volt, hogy minden lakáshoz tartozott fürdőszoba. A sugárúti homlokzat a római Cinquecento, vagyis a 16. századi reneszánsz stílusában épült. Minden második ablak fölött bronzszobrok díszelegtek, ami ritkaságnak számított. Az ablakokat Róth Miksa, a mennyezeti freskókat Lotz Károly készítette, azokon mindenütt a tulajdonos foglalkozására, vagyis a gyógyvízre utaló motívumokkal.

 

Az építtető család 1934-ben eladta a házat, a Nemzeti Bank Nyugdíjintézete vette meg az Andrássy út 3. alatti palotát 600 ezer pengő készpénzért, modernizálta és felújította. Az első szinti lakás utolsó, háború előtti bérlője a Gyáriparosok Országos Szövetsége lett, majd a háború után őket a Bélyeggyűjtők Szövetsége követte. 1972 és 2012 közt a Postamúzeum töltötte meg a hajdani luxuslakás termeit, a csodával határos módon megmaradt eredeti részletek abszurd díszletet alkottak a posta történetének kellékeihez.

 

A tulajdonos

A türingiai eredetű, evangélikus vallású, német Saxlehner család leghíresebb tagja, András 1815-ben már Magyarországon született, Kőszegen. Szakított a családi hagyománnyal, és posztókészítés helyett a -kereskedést választotta. A legenda szerint 1845-ben Kossuth Lajos személyes tanácsára Sámuel testvérével a pesti Váci utcában nyitotta meg a rejtélyes okból épp a „Fekete kutyához” címzett posztókereskedését.

A váci utcai posztókereskedésbe tért be 1862-ben egy jámbor budaörsi gazda, bizonyos Bayer József, és elpanaszolta, hogy bizony az ő „örsödi” telkén a tehenek nem isszák a kút vizét, mert az a víz olyan büdös és keserű, mint a rettenet. Az okos Saxlehner úr ekkor mintát kért a vízből, bemérette, és valóban, az gyógyvíznek bizonyult, amely magas glaubersó-tartalmának köszönhetően az állatok számára ártalmas, emberi fogyasztása viszont gyógyhatású, leginkább gyomorbántalmakra kiváló.

A mai Tétényi úti kórház helyén 1853 óta virágzó palackozó üzem és népszerű fürdő sikerén felbuzdulva dönthetett úgy Saxlehner úr, hogy a posztóbizniszt vízre cseréli. 1863-ban 4000 pengő forintért megvette a morcos gazda földjét az úgynevezett Örsödi-völgyben, a mai Kőérberki és a régi Balatoni út közt, és megfúrta az első, 7 méter mély kutat, amelyet aztán rövid idő alatt még 70 (!) másik fúrt kút követett.

A másik híres családtag, Saxlehner Emma operaénekesnő sok forrás szerint hibásan Saxlehner András feleségeként szerepel, mivel Emma András testvérének, Sámuelnek volt a lánya. Saxlehner Andrásnak két felesége volt: az első 1846-tól Schindler Erzsébet, aki szegény 1849-ben meghalt kolerában. A második felesége Pelikán Emília kilenc gyermekkel ajándékozta meg a férjét, akik közül 6 élte meg a felnőttkort, a 4 fiú apjuk 1889-es halála után édesanyjukkal együtt átvette az akkor már virágzó vállalkozás vezetését. A második generáció házasságok útján összekapaszkodott a Millennium Budapestjének legsikeresebb családjaival: Kálmán felesége például Haggenmacher Emma lett.

 

A cég fénykora

1888-tól villannyal világítottak az üzem területén úgy, hogy Budapesten a villanyos közvilágítás csak 1893-ban épült ki, valamint saját vasúti sínt épített a telep és a Kelenföldi Pályaudvar közti 2,5 km-es szakaszra. 1871-től szállítottak Bécsen kívül Franciaországba is, majd a századforduló közeledtével, illetve a huszadik század elején a világot is meghódította a kesernyés, gyógyító nedű. Dél-Afrikától Dél-Amerikáig, Szibériától Indiáig mindenütt lehetett kapni. Igaz volt szlogenjük: „Az egész világ használja, az egész világnak használ”.

Az alapító az 1885-ös Országos Kiállítás alkalmából megkapta Ferenc József érdemrend lovagkeresztjét. András 1889-ben halt meg. Utána fiai és felesége, Pelikán Emília vitte tovább az üzletet. 1913-ban érték el forgalmuk csúcsát: az évi 15 700 000 palackból Európán kívül Indiába, Dél-Amerikába, Egyiptomba, Dél-Afrikába is szállítottak a stabil hazai évi egy millió palackos fogyasztás mellett. A cégnek irodái voltak Londonban, Párizsban, sőt, New Yorkban is.

1918-ban azonban lezárult a Hunyadi keserűvíz ötven évig tartó fénykora. Az elvesztett háború, Trianon, a gyógyszergyárak előretörése mind-mind visszavetette a keserűvíz fogyasztást. Próbálkoztak keserűsó előállításával, ám itt erős konkurenciát jelentett az Igmándi Keserűsó, amely már évtizedekkel a Saxlehner keserűsó megjelenése előtt uralta a piacot. Bár nagyon bíztak az éltető ásványok kivonásával 1936-tól ipari mennyiségben gyártott keserűsóban, hogy majd az visszahozza a fénykor sikerét, a hanyatlás folyamatos volt. Az utolsó Saxlehner 1944-ben lépett ki a cégből.

A háborús ostrom komoly károkat okozott a telepen, de a felszerelés, a gépek közül maradtak használhatók, és némely, hajdan az üzemhez tartozó épület a mai napig áll. A megmaradt felszerelés segítségével és egy, a háború előtti évek társtulajdonosával, bizonyos Galambos István vezetésével indult újra a termelés. 1945-ben már 50 ezer palackot termeltek, ennek kis részét exportra. Majd jött az államosítás, a régi kutakból 23-at felújítottak, a többit megszüntették, majd 1950-ben a telepet a Kelenföldi Pályaudvarral összekötő iparvágányt is.

A hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve az export nagyobb tételei a Szovjetunió, illetve a rendszerváltástól az olasz piac, Oroszország és Ukrajna irányában történtek. A kétezres évek elejétől a Medaqua Kft. forgalmazta a máig létező Hunyadi János keserűvizet, amelynek túlélésére a természetes gyógymódok, a mellékhatások és vegyi anyagok nélküli gyógyítás divatja adja a reményt.

 

A méltatlan évtized

A rendszerváltáskor a palota a terézvárosi önkormányzat tulajdonába került, amely hivatal 2004-ben megvált tőle. Az épületet egy akkori árakon is nevetséges, 328 milliós vételárért adták el a valós érték 1,2 milliárdja helyett két, tőkével nem rendelkező magánszemélynek. Az adásvételt követő persorozat 2018-ban zárult le. A perek végén egy 5 évre felfüggesztett 2 éves börtönbüntetésre ítélték a felelőst.

 

A jelen

Mint a kezdetek kezdetén, vagyis 1882-ben, ma is szállodát terveznek az épületbe, legalábbis a legutóbbi híradások erre engednek következtetni. A régi kincseket, falfestményeket, színes ablakokat, faburkolatokat és a mindent túlélt, anno a szigetelést is szolgáló selyemtapétákat, valamint a velencei tükröket és a csillárokat gyönyörűen renoválták a felújításkor. Az épület hátsó traktusának belső terei nincsenek befejezve, de az ott szükséges munkálatok laikus szemmel nem tűnnek olyan nagy feladatnak már, lévén ott nem maradtak meg a fénykor ma már nagyrészt nem létező mesterségeinek csodálatos alkotásai.

Az egyik, a hátsó homlokzatra nyíló ablak mögött berendeztek egy úgynevezett „mintaszobát”, amilyennek a majdan itt megnyíló szálloda szobáit képzelik. Szomorú látvány az ízlés és az igényesség teljes hiánya, különösen éles kontrasztban a ház többi részletével. Meglepne, ha valaki műemléki környezetben ilyen arctalan és lélektelen közegben érezné jól magát. Mindenesetre az építkezés ránézésre elég régóta áll. A Millennium korának mesés részletei felújítva várják, hogy újra élettel telhessen meg a ház, addig városi csipkerózsikaként, időnkénti filmforgatásokhoz szolgálnak hű díszletként.

Források:

Helyszínbejárás, 2022. február
Arcanum  és Medaqua 
Gábor Eszter: Az Andrássy út körül (Osiris Kiadó, Budapest, 2010)