Gyerekként mindig szerettem a fűben fekve nézni a csillagokat, de még odáig sem jutottam el soha, hogy könyveket olvassak az űrről. 2011-ben viszont, amikor Washington D.C. közelében éltem, volt szerencsém ellátogatni a Nemzeti Légi- és Űrmúzeumba (Smithsonian National Air and Space Museum), rögtön szerelmes lettem ebbe a világba. Az egész napot ott töltöttem, és szívtam magamba az információkat. A képek, kiállított tárgyak lenyűgöztek; volt ott olyan űrrepülő, ami tényleg járt az űrben, és bár ki volt táblázva, hogy tilos hozzáérni, rajtam elhatalmasodott az „egyszer élünk”-érzés, átnyúltam a piros kordonon és mutatóujjal megérintettem. Aztán sokáig néztem Jurij Gagarin portréját. Olyan szívbemarkoló és szomorú érzés kerített hatalmába, hogy épp ő, az első ember, aki járt az űrben, harmincnégy évesen életét kellett, hogy veszítse egy vadászgépes rutinrepülés közben...
Nem sokkal később a sors úgy hozta, hogy egy amatőr csillagásszal kötöttem össze az életem. Nem felejtem el azt a napot, amikor kilenc évvel ezelőtt megmutatta a Holdat csillagásztávcsövön keresztül. Egészen letaglózott a látvány. Kristálytisztán láthattam a sok krátert, a hegyeit és a kontrasztot, ahogy körülvette a sötét űr. Láttuk azóta együtt a Szaturnuszt a gyűrűjével, a Jupitert a különös sávjaival, bolygóátvonulásokat, részleges napfogyatkozást, holdfogyatkozást, csillagködöket, tőlünk sokezer fényévre elhelyezkedő galaxisokat is. Mindmáig félelmetes és csodálatos számomra megpillantani ezeket, nem tudom megszokni, megunni a leselkedést. Ilyenkor érzem, mennyire apró pont vagyok a világegyetemben.
És számomra az űrkutatás bizonyítja: bár apró pont az ember, jellemző rá, hogy önmagát meghaladó dolgokat hajt végre. Gagarin óta sokan jártak már az űrben; a hidegháború idején a nagyhatalmak szó szerint versenyt csináltak az űrutazás kérdéséből, egymásra licitáltak egyre lélegzetelállítóbb vállalkozásaikkal, amelyek sokszor meghozták az áhított sikert, máskor viszont tragédiába torkolltak. Ezen a napon azokra a fiatal asztronautákra is emlékezhetünk, akik életüket áldozták az űrrepülés ügyéért.
Gagarin űrrepülése után nem sokkal 1969-ben Neil Armstrong a Holdra lépett. Mára szállóigévé vált a mondat, amit ekkor mondott: „kis lépés az embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”. Az emberrel a fedélzeten történő űrhajózás a Holdra szállások óta jó pár évre megtorpant, viszont mostanában az egyes országok kormányai mellett egyre több magáncég megjelenése élénkítette a szektort, így újra napirendre vették a Hold meghódítását, sőt a nyersanyagainak bányászatát is – újabb nagy lépés előtt állhat az emberiség.
A fentiekhez hasonló nagy mérföldkő volt 1977-ben Voyager űrszonda elindítása is. Bár ez „csak” egy szonda, tehát ember nem utazott vele, egy érdekes üzenetet vitt magával: egy aranylemezre ráírtak sok, az emberi civilizációra jellemző dolgot, hátha lesz valaki, aki megkapja. Természetesen a Voyager elsődleges célja tudományos kutatás volt, és ezt a tevékenységét még ma is végzi. Az első, emberek által készített eszköz, amely már elhagyta a Naprendszerünket,
jelenleg már több mint 21 milliárd km távolságra van tőlünk, és még mindig küld vissza rádiójeleket a Földre. Nagyjából 2025-ig lesz „ereje” sugározni.
És a Marsra lépés is itt van a küszöbön. Ezt készítik elő azok a szondák, roverek, amelyeket előreküldtünk a vörös bolygóra, különféle kutatási célokkal. A legutóbbi ilyen marsjáró, a Perseverance épp idén februárban landolt a bolygón, és többek között azt próbálja kideríteni, volt-e ott valaha bármilyen mikrobális élet.
Az űrhajózás eddigi egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – nemzetközi eredménye az 1998-ban Föld körüli pályára állított Nemzetközi Űrállomás (International Space Station). Olyan kutatóbázis ez, amely folyamatos emberi jelenléttel kering fölöttünk a nap 24 órájában, immáron 22 éve. Hihetetlen, igaz?
Ha tiszta az égbolt, és éppen jókor nézünk fel, láthatjuk, amint ez a meglepően fényes pont pár perc alatt végigszáguld az égen. Mindezt 27 580 km/órás sebességgel teszi, ami azt jelenti, hogy másfél óra alatt majdnem a teljes Földet megkerüli. A NASA honlapján figyelemmel lehet kísérni az űrállomás helyzetét, sőt,
kérhetünk SMS vagy e-mail értesítést akkorra, amikor felénk jár.
Az űrkutatás egyik legizgalmasabb területe – amely közvetlenül nem érinti az űrutazást, viszont a távoli jövőt nagyon is – az exobolygók kutatása. Ez tulajdonképpen a naprendszeren kívüli bolygók keresését jelenti, köztük kiemelten a Földhöz hasonló adottságú bolygókét. Ki tudja: talán egyszer rendelkezünk majd olyan technológiával, amely ezeket az új világokat segít majd nekünk testközelből megtapasztalni.
Friss családi élményünk volt a napokban, amikor együtt néztük a Nemzetközi Űrállomás átvonulását az égen. Vacsora közben a férjem bejelentette, hogy két perc múlva jár felettünk az űrállomás. Felkaptuk a már pizsamába öltözött gyerekeinket és kiszaladtunk velük a kertbe. Teljesen meg voltak döbbenve, hogy egy igazi űrhajót látnak elsuhanni az égen. Hároméves kisfiam még integetett is az űrhajósoknak, és látni vélte a hajtóművek tűzcsóváját. Arra gondoltam, milyen érdekes, hogy az ő életüknek ilyen szinten része már az űrhajózás, mint jelenség. Vajon huszonöt év múlva, az ő gyerekei milyen technikai vívmányokra csodálkoznak majd rá?
További információk itt és itt.
Ajánljuk még:
„Odafent olyan, mintha tíz hűtőszekrény között aludnál” – interjú az új magyar űrhajós kiválasztása kapcsán
Valahogy össze kell szednünk az űrszemetünket, hogy ne rettegjünk, hogy a fejünkre esik
Bolygóközi faj leszünk? Akkor miért nem költözhetünk már holnap a Holdra?
Mikor fogunk végre földönkívüliekkel beszélgetni?
Időről időre elterjed a hír, hogy a csillagászok a Földhöz hasonló, minden bizonnyal lakható bolygót fedeztek fel, ráadásul tőlünk csak néhány fényévnyi távolságra. Ezt követően sokan fejlett földönkívüli civilizációkról kezdenek el álmodozni, ráadásul néhányan úgy gondolják, ezek után már csak a távolság okozta akadályokat kell leküzdeni, hogy egy kiadós beszélgetéssel oldjuk a rettenetes űrmagányunkat. Jó okuk is van ezt hinni, mert régóta tudjuk: a Világegyetem méretéből adódóan szinte lehetetlenül kicsi annak az esélye, hogy egyedüliként legyünk értelmes lakók. De mi van akkor, ha a valóság ennek ellenére kevésbé tudományos-fantasztikus?
